2008. február 18., hétfő

10.000 sziget

Sziasztok!

Így a vége felé közeledve nagyon gyorsan telnek a hetek. Jó, nem agonizálok, még több mint 3 hónapot itt leszünk, de azért néha ezt érzem. Ezért is próbálunk minden hétvégét maximálisan kihasználni. A mostani - független elemzők szerint is - így sikerült.
Egy hosszú pénteken voltunk túl, én is tovább maradtam, meg Szilvi is csak este szabadult. Hazafelé az öböl mentén megcsodáltuk a hatalmas jachtokat. Most megy ugyanis a Miami Boat Show, aminek a központi eleme a jacht kiállítás: mintegy 2 mérföld hosszan olyan 4 jacht/20 méter sürüséggel, egymás hegyén-hátán. El tudjátok képzelni. De a hétvégére mi mást terveztünk.
Ugyanis nem tört le minket az első próbálkozás sikertelensége, és nem keseredtünk el a múlt hétvégi rossz idő miatt. Indultunk a 10.000 szigethez!
Reggel korán be a kocsiba, és már hasítottunk is a meglepően üres Miami-n keresztül. A már jól ismert Tamiami Trail következett, meg sem lepődtünk az útszéli aligátoroktól, se nem a párducos táblától. Na, az út közepén dögöt evő keselyűktől egy kicsit. De mentünk tovább.
A "Vadőr-állomás" reggel 8-kor nyitott. Fél óra késés már elég volt ahhoz, hogy a legközelebbi szigeteket a nálunk frissebb (vagy közelebb lakó?) ifjak lefoglalták. Egy kedves pösze vadőr-lány igazított minket útba a légkondis helyiségben. Elénk rakva a térképet (vagyis elém, mert Szilvi még parkolt Sandrával, igen, ő vezetett végig!:) ); megmutatta, hogy merre érdemes evezni, hogy az éjszakát a Camp Lulu Key-en tölthessük (itt minden sziget neve: "valamilyen fantázianév"+"Key" szavakból jön össze, pl: Tiger Key, Picnic Key, Round Key). Camp Lulu Key szimpatikusnak tűnt, főleg, hogy az már nem az Everglades parkhoz tartozik, így sátorozási díjat sem kellett fizetnünk.
Kitöltöttük a papírokat: az útitervet, kontaktokat, elérhetőségeket. Aztán irány a földszint: kenu bérlés, hajózási térkép, iránytű, tűzszerszám, és kész is vagyunk.
Az első meglepetés a kenu volt. Először nem hittünk a szemünknek, keresgéltük, hátha el vannak dugva, amit mi keresünk, ezek nem lehetnek. De mégis. Egy jó öblös, 4 személyes, igazi gerincsérves fém kenut "választottunk" a húsz ugyanolyan közül. Biztosan strapabíróbb, de ha ezzel fejreállunk a nagy vízben, ezt nem fordítjuk vissza, az biztos :)
Már csak a két gigantikus méretű hálózsákunkat, sátrunkat, hátizsákjainkat, és kétnapi vízkészletünket hánytuk be a járműbe, és vízreszálltunk.
Gyönyörű idő volt. Fülig ért a szánk. VÉgre kint a városból! Mentünk a mi kis szigetünkre. Néhány kezdeti navigációs nehézség, szigetkerülgetés után rátaláltunk a csatornára. Az éra a következőképp néz ki: Északnyugat-délkelet irányban húzódik a szárazföld, előtte egy km-rel pedig egy szigetlabirintus húzódik. Több kisebb folyó is ide torkollik, így az édes és sós vizek kettős világa különleges növény- és állatvilágnak ad helyet. A csatorna, amire rátaláltunk, pedig a szárazföldről a nyíltvízre: a Mexikói öbölre vezet ki. Erre sajnos rengeteg motorcsónak, halászhajó és jacht közlekedik, ellenben a navigáció roppant egyszerű: követni kell a zöld négyzeteket és a piros háromszögeket. Amikor pedig kevésbé együttérző motorcsónakos jön, és padlógázzal megy el mellettünk, akkor a létfentartás egy dologra korlátozódik: lapátolni, hogy merőlegesen álljunk a hullámokra. Egy idő után már egész jól ment :)
Ismétlem magam, de tényleg gyönyörű volt az idő. Kényelmesen haladtunk, erre az épp levonuló dagály is lehetőséget adott, de persze ekkor ezt mi még nem tudtuk. Ez egy marhajó dolog a folyami evezős tapasztalatok után. Egyetlen fontos eszköz van: az apály-dagály táblázat. Ez megmondja, hogy hánykor és hány méterrel tetőzik, és egy kis időkalkuláció után máris a hasznunkra lehet fordítani, mert a szigetek között visszahúzódó tengerszint folyóként visz minket még hatalmas szembeszélben is (mint azt visszafelé megtapasztaltuk).
Egy kis navigációs malőrnek köszönhettük az utunk legszebb részeit. Persze akkor még kicsit mérges voltam Szilvire, de remélem megbocsátja nekem...Szóval bekeveredtünk egy kis zárt öbölbe, s egy jópárszáz méter múlva jöttünk rá, hogy máshol vagyunk, mint goldoltuk. Úgy döntöttünk, hogy erre folytatjuk az utunkat, a széles, hajózott csatorna és tengerpart helyett a kacskaringós szigetlabirintusban. Nem bántuk meg. Amikor szinte összeér a fejünk felett a mangrove, visszhangzik a nevetésünk, mint egy kis üres szobában... A fákról madarak százai figyelnek minket, hogy tapsszóra (na és a fénykép kedvéért) elröpenjenek. Láttunk manatee orrot levegőért kiemelkedni, delfin uszonyokat a vizet hasítani, pelikánt vadászni. Erről van egy kis videó is, valami csoda ezt 10 méterről nézni. Ül a vízen, majd felröppen, csap négyet-ötöt és 10 méterrel arrébb lecsap a vízbe. És újra kényelmesen ül, miközben nyeli le a halat. Mindezt percenként megismétli, amíg néztük, vagy 6-7 halat megevett.
A védett részről kiérve egy nagyobb öbölben találtuk magunkat, majd félórányi evezés, és kint voltunk a nyílt vízen. A part mellett indultunk el, a negyedik nagyob sziget volt a mi szállásunk. Közben elhaladtunk a Tiger és a Picnic Key mellett. Tengerparti, homokos partú szigetek, körülöttük egy néhány száz méteres sávban pedig korallzátony. Nehéz leírni a látványt. Ahogyan a néhol 20 centis vízben evezve egy hatalmas rája siklik el alattunk. Majd megállunk a tenger közepén a térdigérő vízben, hogy felvegyünk (és utána visszaengedjünk) egy jól megtermett csigát.
Fáradtan érkeztünk a szigetünkhöz. A vártnál kicsit többen voltak rajta, már akkor is 3-4 sátor állt a parton, és az egyik sátorozó elmondása szerint éjszakára még többen szoktak lenni. Kicsit elszontyolodtunk, mert nem akartunk tömegszállást, de hamar fülig ért a szánk. Kikötöttünk, és lábon bejárva a szigetet, találtunk egy privát kis öblöt :). Szilvi lestoppolta, én meg mentem a kenuért. Saját kis fehér homokos tengerpartunk lett :)
Az erőnk eddig tartott, a jó 13km-es út, a tűző nap kiszívta minden erőnket. Alig pihegve, és a napszúrástól küszködve állítottuk fel a sátrat, és gyűjtöttünk száraz fát a tűzhöz. Aztán "közbejött" a naplemente. Hát milyen snassz lenne nem megnézni, úgyhogy beültünk a kenuba, és kieveztünk. Ehhez foghatót... Varázslatos. A fények, mintha nem is a Földön lennénk. Olyan "renderelt"-nek tűnt minden. Egy kis tábortűz, majd a szomszéd szigeten pislákoló tábortűz, aztán a fényesen kirajzolódó Göncöl szekér giccsbehajló képei még egy lapáttal rátettek.
Az egyetlen hátulütője a kempingezésnek a rovarvilág. Itt is vannak kellemetlen vízparti lények: a muslicánál is kisebb no-see-um (szabadfordításban: "nem látod őket") nevű legyek. Nagyot harapnak. Aztán semmi. Aztán másnap délután az evezésből fáradtan hazaérve előjönnek hatalmas foltok. És viszketnek. És bedagadnak. És amikor hajnali 3-kor annyira rossz, hogy nem bír megmaradni szegény Szilvi és már a szája is feldagadt, akkor irány a kórház, hogy allergia elleni gyógyszert kapjon. De ez a következő sztori. :) Elárulom előre, túléli, és ezen sorok írója is remélhetőleg, akin csak 2 nap múlva jöttek ki a viszketések, és neki nem a szája, hanek a két mancsa dagadt hatszorosra, előre és utólag is elnézést kérve a gépelési hibákért :)
Szóval a bogarakat leszámítva paradicsomi minden. Reggel a nappal keltünk. Ismét kellett néhány mihaszna giccses fotót készítenünk :P. Gyors reggeli, csomagolás, és a apály-dagály táblázatunkat bújva örömmel konstatáltuk: délután 1:49-ig befelé visz minket az emelkedő vízszint. Na ezt az első két órában nem tapasztaltuk. Megállás nélkül eveztünk a hatalmas szembeszélbe, alig jutottunk el az út harmadáig (idefelé ez alig 1 óra volt mindössze). A sírás határán eveztünk sokszor. A kis szélcsendes öbölbe ismét visszatértünk, vesztünkre: a szigetek között kiszámíthatatlan a dagály áramlása, és mondhatom nem előre vitt minket a helyenként baromi erős áramlat. VOlt néhány mélypont, de aztán kiértünk a csatornára. Na -gondoltuk- most kiderül, hogy tényleg befelé visz az áramlat, vagy ittéjszakázunk :). Iszonyatos szembeszél fújt. A hullámok szembejöttek, és csapkodták a kenu elejét. Reménytelennek tűnt az egész. Aztán a tekintetünk a 100 méterre lévő part felé tévedt. Alig hittünk a szemünknek. Vagy 6-7 km/h-s sebességgel haladtunk befelé. :) Ezután vidáman telt az utunk. Az út végén kikötöttünk egy kis szigeten pihenni, már láttuk a házat, ahova tartunk, jóleső megnyugvás lett rajtunk úrrá. De korai volt az öröm. Ahogy kiértünk a csatorna áramlatából, a hátralévő alig 1 km-es út pokollá változott. Jó 40 percig tartott, míg átverekedtük magunkat a hatalmas szélen, hullámokon, amik nem egyszer majdnem megfordítottak.
De egy szónak is száz a vége: kikötöttünk szerencsésen. Élő halottként bepakoltunk a kocsiba. Majd az utunk a legközelebbi étterembe vezetett, bár nem voltunk túl szalonképesek. Egy isteni teraszos helyen megkóstoltuk, milyen az a "crab cake", és most békacomb helyett aligátorfarkat ettünk, ami csirkemellre emlékeztet, és kitűnő rántva.

2008. február 12., kedd

Everglades

Hazaértünk otthonról. :)
AZ első hétvégén belevetettük magunkat az Everglades-be. De mi is az az Everglades? Ez az Okeechobee tótól délre, Florida déli csücskében elhelyezkedő mocsár. Extrém módon sík területén nagyrészt víz és fű található, a kicsit szárazabb részeken pedig a mangrove-nak nevezett fás élővilág terül el. Régi területének 50 százalékát mezőgazdasági művelés alá fogták, a megmaradt részt ma Nemzeti Parkok és Rezervátumok (igen, vannak indiánok) fedik.
Amikor legutóbb St. Petersburgbe mentünk, akkor is átszeltük keresztben, az "I 75"-ös úton. Teljesen lázba jöttünk, ahogy a városokból kiérve az út mellett végig 2 méter magas drótkerítés futott, elválasztva az autókat az út mellett futó 4-5 m széles csatornától. Rengeteg gyönyörű madár, fehér, fekete, sárga csőrű, 2 méteres... Aztán valami megcsillant a vízen. Először csak valami szemétnek, rossz gumiabroncsnak hittük, de a tizedik ilyen után már félreérthetetlen volt: ezek aligátorok.
Na, ezen a hétvégén nem ezen az úton mentünk, hanem a jó 30 mérfölddel lejjebb futó "Tamiami Trail"-en. Itt már nem volt kerítés. Aligátorok viszont annál inkább. Rengeteg. Itt az út mellett nem a sündisznó feküdt elütve, hanem az aligátor. Szegény. A következő érdekes dolog a "Vigyázat párduc" tábla volt, mi a szarvasos táblákhoz szokva jól megmosolyogtuk. A célunk Everglades City volt, itt rendezték azon a hétvégén a környék legnagyobb eseményét, a Seafood Festival-t avagy a tengeriherkentyű fesztivált. Amolyan falunap szerű dolog, nem gondoltuk, hogy a néhány száz esetleg ezer fős faluba bevezető úton 8km-es kocsisor tud feltorlódni, annyi az érdeklődő. Nem maradtunk ki mi sem a jóból, bár reggel korán érkeztünk, sor még nem volt, de hosszas keresgélés után több egybehangzó vélemény után kiküldtek minket a faluból, hogy ott találjuk meg az Everglades látogatóközpontot (onnan akartunk indulni kenutúrára), és miután kiértünk a faluból, ott jöttünk rá, hogy rossz helyre küldtek, szóval irány vissza Everglades City, a kocsisor legvégén, 40 fok, légkondi nélkül :)
De azért nem volt rossz. Kivéve a sör, ilyen rosszat én még nem ittam. Előre ki voltak csapolva. SZénsav nélküli, félig meleg amerikai sör. Ez mindent elmond. A rengeteg tengeriherkentyűből végülis rákot sikerült választani, valamint békacombot, ami már régóta mozgatta a fantáziámat. Finom fehér húsa van, és még Szilvi is megette, ha lecsipegettem neki, ő a csontról való leszopogatástól eltekintett.
A hétvége célja egy igazi "ottéjszakázós" kenutúra volt a 10.000 sziget világában. "Pechünkre" a fesztivál elvonta a figyelmünket, és délután 2-kor tudtunk volna elindulni, amikorra is már lefoglalták a legközelebbi szigeteket (Olyan kicsik, hogy előre be kell regisztrálni, mert csak 1-2 sátorhely van rajtuk). A vadőr miután letesztelte az evezéstudásunkat ("Eveztek már?" Igen. "Akkor mehetnek"), el akart küldeni egy jó 12 km-re lévő szigetre, hogy sötétedésig pont odaérünk... Na ne. Kicsit elkeseredtünk, de inkább a halasztást választottuk.
Hazafelé Szilvi unszolására beterveztünk egy airboat-túrát. Az út mellett csak úgy sorakoznak a vállalkozások, amik ilyen túrákat kínálnak. Az airboat -leginkább a Bud Spencer filemkből ismert- vizijármű, amit egy hatalmas légcsavar hajt, és vízen-nádon nagy könnyedséggel siklik 30-40 kmph-s sebességgel. Kaptunk a fülünkbe vattát, mert hangos. Hát tényleg az. DE megéri a zajt. És nem kis érzés, amikor a lassan elindul a csatornán, megy-megy, majd egyszer csak 90 fokos fordulattal bevág a nádasba! 10 perc száguldás után megérkeztünk egy indián falunak mondott tákolmányhoz, nem is a falu, hanem inkább a rajta/körülötte sütkérező aligátorok amik érdekesek voltak. ELőször közel hajol az ember, fényképez, viccesen mosolyog, aztán megfogják a vállát, hogy "ez nem az állatkert". Hát nem. Nincs kerítés. Nincs ketrec. Nincs a közelben orvos :). 10 perc séta után vissza is menekültünk a civilizációba. De hatalmas élmény volt...
Nem adtuk fel a sátorozás/evezés tervét, a következő héten csak az időjárás szólt bele. A 10.000 sziget környékére viharokat mondott. Így úgy döntöttünk, északra indulunk, és megpróbálkozunk az Okeechobee tóval, hátha ott jó idő lesz. Nem volt. Akkora zápor kapott el út közben, amilyen itt még nyáron sincs. Meg is álltunk egy parkolóban rápihenni az útra :). Azért a tavat megnéztük, a környéke erősen feketéllett, ott nem szivesen robbantunk volna le. Gyönyörű színeket, felhőket, fákat, mocsarat láttunk itt is. Megízleltük a cukornád aratás édesen rohadó illatát. Töröltem a jelzőt az otthoni "táti egyenes" elől, vicc, amit itt művelnek az utakkal. Fáradtan értünk haza, és rákészültünk a másnapi nagy projektre: a pulykasütésre :D

Úton

Szilvi:
Sziasztok!
Hát ismét írunk. Kisebb, na jó nagyobb kihagyás után, de talán mentségünkre legyen, hogy csak úgy pörögtek az események.
De kezdjük az elején. A gyümölcsfesztiválnál hagytuk abba. A következő hétvégén Tóni bácsiékat látogattuk meg Sun City Centerben. Tóni bácsi az én nagymamám bátyja. Klári nénivel élnek itt Floridában. Szombaton korán reggel keltünk útra, mert megérkezésünk előtt még megnéztük St. Petersburgot is. Nagyon vártuk hogy áthajthassunk a híres hídon, és bizony várakozásinkat nem múlta alul. Hosszabb volt mint a Key Westre vezető 7 mérföldes híd és bizony meredekebb is a közepén, hogy a nagy óceánjáró hajók is elférjenek alatta. Aztán kimentünk még a nagy mólóra i, ami 100 méterre nyúlt be az óceán fölé és a végén egy többemeletes épületben kiállítás is volt, ahol mindenféle korallzátony látható volt, mindenféle halakkal is, itt volt persze Némó és Senilla is, ez most nagyon nagy divat itt. A tetőn egy étterem van, ahol ebédeltünk is, érdekes közben a madarak a fejünk felett repkednek és a maradékok szívesen elhordják. A másik látványosság a pelikánetetés volt. Pár dollárért adnak néhány halat amit bedobhatsz a szájukba. Pelikánok tucatjai várakoznak türelmesen, amíg végre jön egy pénzét költeni vágyó turista és akkor csőrök erdeje sóvároga hal után, hacsak nem jön egy szemfüles sirály és lopja ki az ember kezéből a halacskát :) És a pelikánok csak csodálkoznak, nagyokat nyelve... Tóni bácsiékhoz 4 óra körül érkeztünk és bizony jó sokáig beszélgettünk. Másnap megnéztük a közeli erőműből kiáradó meleg vizet élvező manatee-ket. Nagy élmény volt. Már rég óta kiváncsiak voltunk, hogy hogy is néz ki egy ilyen állat, de még sose mutatták meg magukat nekünk. Bezzeg itt. Több tucat lebegett a langyos vízben. Összességében elmondhatjuk róluk, hogy nem túl idegbeteg állatok, nem hiszem hogy ismerik az infarktus fogalmát :) Körülbelül 4-5 percenként szép lassan feljönnek levegőt venni, aztán visszasüllyednek és ezt a végtelenségig folytatlyák. Vicces állatok :)
Pár mondat Sun City Center-ről. Egyszerűen gyönyörű, csendes, békés... Olyan igazi mesébe illő, amit az ember el sem hinne, hogy talál ilyet a Földön. Az összes ház a kertjeikkel együtt tökéletes, kisebb tavacskák tarkítják, sehol egy kerítés. Álomszép. De a képek magukért beszélnek.

Nagy naphoz érkeztünk január 23-án. Hazamegyünk!!! Ez állt a naptárban :)
Bizony nagyon jó volt látni Titeket! Hiányzik ám család, barát... Az utunk odafelé nagyon jó volt. Este indultunk, próbáltunk aludni, de inkább filmet néztünk, aztán reggel Londonban átszállás és már otthon is voltunk. Hogy mi volt a legfurcsább? Felvenni a télikabátot! Na és persze visszaállni a 6 óra különbségről, ami nem ment annyira zökkenőmentesen.. :) Próbáltunk a rövid időbe minél többet belesűríteni. A péntek este igencsak jól sikerült, mégegyszer köszi mindenkinek aki jött! Jó volt feltöltődni! És júniusban itt folytatjuk ám!
Aztán a családlátogatások során főleg a finomabbnál finomabb ételeket és sütiket említeném... Egymás után, hát azt hiszem a fülünkön lógott ki a vége :P
Nagyon hamar elrepült az idő és már jöttünk is vissza, de jó volt. Nagyon jó! Hiányzotok ám nagyon!

A következő hétvégén az Everglades mélyére merészkedtünk, de erről Peti ír bővebben.