Májusunk

Sziasztok!
Egy darabig most biztos nem fogunk tudni írni, úgyhogy itt egy rövid kivonat az utunkról:


Első állomásunk Chicago lesz. Április 29-én hajnalban repülünk ide és 4 napot töltünk itt. Megnézzük a Sears Towert, a Millenium Parkot, Shedd Aquariumot és a kikötőt.










Május 4-én tovább repülünk Salt Lake Citybe. Itt autóval megyünk majd a Yellowstone parkba, ahol egy hetet töltünk. Nagyokat túrázunk, az Öreg Hűséges kitöréshez, a vízesésekhez, bölényekhez, medvékhez.











Május 11-én repülünk San Franciscoba. Itt 2 napot töltünk, aztán útnak indulunk autóval kelet felé. Megnézzük a híres szerpentint, a villamost és kihajókázunk Alcatraz szigetére, ahonnan remélhetőleg visszaengednek majd minket :)










Innen autóval indulunk egy körútra, aminek első álllomásunk a Sequoia Nemzeti Park lesz, ahol 2 éjszakát leszünk 14-15-én. Megnézzük a mammutfenyőket és a Crystal Cave nevű barlangot.










Május 16-án érkezünk a Death Valley Nemzeti Parkba. Itt a homokdűnékkel és a hőséggel küzdünk majd. Meglátogatunk elhagyatott bányavárosokat és az USA legmélyebb pontjára is elmegyünk.









Május 17-én a Flagstaff közelében fekvő meteorkrátert nézzük meg.









Május 18-20 között a Grand Canyon Nemzeti parkban fogunk túrázni. Egyik nap a Plateau Pointhoz, másik nap a Skeleton Pointhoz tervezzük a túrát.








21-én indulunk Las Vegasba, és útközben megnézzük a Hoover Dam-et. Aztán irány tovább a casinók városa, de nem tervezzük feltenni a pénzünket a fekete 22-esre...









Los Angeles felé megyünk tovább 22-én, ahol 3 napot fogunk tölteni. Megnézzük hogy tényleg van e csillagja Mickey Mouse-nak és hogy a filmekből ismert strandon tényleg annyian görkoriznak-e.









25-én reggel indulunk északra végig a nyugati parton. 26-án egy éjszakát töltünk félúton San Francisco felé. Útközben pedig a Csendes-Óceán partjain fogunk haladni és csodálni a látványt.









26-án megérkezünk San Franciscoba, ahonnan megkezdjük a hosszú repülést hazafelé.
27-én reülünk Miamiba. 28-án Miamiból New Yorkba és tovább haza.
Május 29-én reggel 8:25-kor szállunk le Ferihegyen.

Sziasztok!
Szilvi és Peti

Eltelt egy év...

Sziasztok!
Hajnali 2 óra van. Itt ülünk a reptéren. Várjuk hogy pár óra múlva felszálljon velünk a gép Chicago felé. Felszállunk Miamiból és egy darabig nem jövünk vissza. Nagyon fura érzés. Hihetetlen kimondani, de eltelt egy év. Sokminden történt, jó és rossz is, de visszagondolva az egész kezd álomszerűvé válni...
Szombaton Juannál voltunk, búcsúpartit szerveztek nekem, nagyon jól esett, jó kis csapat volt. Isteni argentín steaket ettünk és megkóstolták a Tokaji bort, ami mindenkinek nagyon ízlett. Hétfőn este Peti kollegáival söröztünk és köszöntünk el Tőlük. Búcsúpartik követik egymást, mindenhova utoljára megyünk már egy ideje. Hétfőn utoljára mentünk dolgozni... Na ez nagyon fura érzés volt, úgy eljönni, hogy másnap reggel, amikor felkelünk, akkor nem ide vezet majd az utunk.
Az utunk, aminek egyik megállójában minden reggel egy kedves, hajléktalan úrral találkoztunk. Minden reggel mosolyogva mondta nekünk "Good morning, folks". Tőle is elköszöntünk.
Még szombaton elkezdtünk pakolni, éreztük, hogy sok időt kell majd rászánni. Elképesztő mennyi kacatot halmoztunk fel, ezt főleg akkor éreztük, amikor már több órája ültünk a kupacok között, de azok nem, hogy nem fogytak, de folyton egyre többen lettek. Aztán jött a vasáranap. Meghirdettünk egy kiárusítást és sokkal sikeresebek voltunk, mint gondoltuk volna. Eladtuk az ágyat, a polcot, lámpákat és még néhány dolgot. Nagy szerencsénk volt a nemrég beköltözött alsó szomszéddal :)
Az utolsó pár nap nagyon hamar eltelt. A mindig távolinak tűnő májusi utunk sokkal gyorsabban közeledett, mint gondoltuk volna. És tessék mostmár itt is vagyunk.
A mai nap azért nem volt könnyű, mindent végig kellett gondolni, bepakolni, aztán bezárni az ajtót... Az ajtót, ami egy éven keresztül az otthonunk ajtaja volt. Beültünk Sandrába és elvittük a szerelőhöz. Jól megsimogattuk a kislányt, nagyon jó volt, hogy velünk volt egy teljes évig. Mennyi sok helyen jártunk együtt... Hiányozni fog.
De most előre nézünk, a sok-sok élmény felé, ami ránk vár ez alatt az egy hónap alatt. Ide is felrakjuk az útvonalunkat, hogy tudjátok merre járunk.
És hamarosan találkozunk!!!

Tejfel

Itt sem minden fenékig az. Bár az utóbbi hónapok elég negatív gazdasági hírei után talán már senkiben sem él ez a kép. Az eltelt egy évben rengeteg csodás élménnyel gazdagodtunk itt, nem is az a célom most, hogy az ezzel ellenkezőeket sorakoztassam fel. Egy konkrét "élményről" lesz szó, ami végigkísérte az utóbbi 4-5 hónapunkat.
Ismerős lehet a hírekből mindenkinek az itteni ingatlankrízis. A szárnyaló lakásárak és a történelmi mélyponton lévő kamatok sokakat lakásvásárlásra ösztönöztek. (itt akár a lakás teljes összegére is lehet hitelt felvenni...). Majd amikor ez nagyon elharapódzott, és a jelzálogpiaci válság is közbeszólt és a kamatok feljebb vándoroltak, sok ember nem tudta a megemelkedett kötelezettségét fizetni, a házát elárverezték, a sok eladó ház hatására az árak is ennek megfelelően alakultak (lementek). Emiatt még többen buktak, elég csúnya egy folyamat, főleg Kaliforniában és hát Floridában jelentős a hatása.
De miért is írom le ezt? A történet tavaly decemberben kezdődött (legalábbis akkor tudtuk meg). Kaptunk egy hivatalos értesítést, hogy bepereltek minket. A főbérlőnk augusztus óta nem fizette a hiteltörlesztést, és ezt a hitelező bank megelégelte. Jött a nagy utánajárás. Hálás vagyok a kollégáim önzetlen segítségének. Sikerült rögtön ügyvéddel is beszélni, aki megnyugtatott, hogy ez a szokásos eljárás, hogy a lakókat is perbefogják, de azért körültekintéssel kell eljárni. A CIEE-től - aki az ösztöndíj szakmai részét intézi - kaptunk rendszeres segítséget, konzultációt.
Minden jó, ha vége jó, de azért a gyomorgörcsöket elkerülhettük volna. Mindenesetre volt egy érdekes élmény is ennek kapcsán: április végén voltam egy bírósági meghallgatáson. "Futószalagon" zajott az egész, még az előttünk lévő két ügyet hallgatta ki a bíró, miközben már mi is a teremben voltunk. Hatalmas tölgyfaasztal, középen fából kifaragva a bíró neve. Ő egy mosolygós ősz szakállas úr, kíváncsian fürkésző szemei mindkét oldalt meghallgatják, majd amikor az ember még azt hinné, hogy egy rakás más kérdés jön még- ő le is zárja egy gyors és határozott döntéssel.
A mi ügyünkben még csak meghallgatásra sem volt szükség, megkérdezték tőlem, hogy értem-e, hogy mi folyik, majd kiszabtak 60 nap határidőt az árverezésig. Mi pedig 7 nap múlva amúgy is költöztünk...
Kicsit sajnálom az arcot, azért nem lesz egyszerű az élete itt amerikában az adósság kifizetése után (hitel - alacsony árverezési ár + ügyvédi költségek, könnyedén 50-60e dollárra rúghatnak), hitelképes meg nem valószínű, hogy ebben az életében még egyszer lesz. A kontra pedig a "miért pont velünk", " nem hiszem el, hogy ezt csinálta", ugye nem szép dolog beszedni az albérleti díjat, aztán nem szólni, hogy "srácok, 4 hónapja nem fizetem a hitelt, kaptok majd egy jó kis pert"...

De ez összességében nem tudta elrontani az itt kialakult pozitív benyomást, sőt néhány tapasztalattal is gazdagított minket.

Események röviden

Sziasztok!

Az egész olyan valótlan. A hangosbemondó épp spanyolul figyelmeztet, hogy tilos dohányozni. Éjjel van, erősek a fények. 2oo8. április 29. MIA reptér. Az utolsó napokról majd Szilvi ír, én megpróbálom összefoglalni, hogy mi történt velünk azelőtt.
A legutolsó bejegyzésben Washingtonban jártunk. A munka mellett igyekeztünk minél több programot szervezni. Így voltunk Miami Heat meccsen - hatalmas élmény a nagy arénában egy igazi amerikai kosármeccsen szurkolni. Aztán bekövetkezett, amit az utolsó hónapra nagyon nem kívántunk: Sandra hűtése megadta magát. A szerelőhöz bevontattak ingyen (hála az autoklubb tagságnak), de ott már szomorúbb lett a helyzet, csak anyagköltségre a kocsi árának a felét elkölthettük volna. De sajnos ezt nem tehettük meg. Elbúcsúztunk, aztán a szerelővel megegyeztünk, hogy ad érte $300-t, ha másnapra beviszem a törzskönyvét. Azt kell mondanom, hogy ez volt a legrosszabb esténk eddig. Aztán másnap visszamentem. És egy hirtelen ötlettől vezérelve (annyira nem hirtelen, egész éjszaka ezen gondolkoztam) felajánlottam a szerelőnek, hogy odaadom neki ingyen, csak csinálja meg, és hadd használjuk még utána április végéig. És lám. :) A nagylelkű koreai srác belement (azért neki sem volt ez rossz biznisz persze). Öröm volt.
Aztán tettünk még egy nagy túrát Sun City centerbe ismét, meglátogatva Klári nénit és Tóni bácsit. Voltunk velük pingpongozni - csúnyán lealázott mindenki a nyugdíjasklubban. Elmentünk a közeli Sarasota-ba a Ringling múzeumba. A Ringling fivérek a huszadik század meghatározó cirkuszát vezették: a méretekről csak annyit, hogy csak a kísérő személyzet 1500 főt tett ki, és a 15000 nézőt befogadó nagysátrat 4 óra alatt húzták fel. Hatalmas biznisz volt ez, életet varázsoltak az egyszerű munkások mindennapjaiba, persze nem ingyen. Az így felhalmozott vagyonnak köszönhető az egykori Ringling birtokon álló múzeum, értékes képgyűjteményével, kúriájával, cirkuszi hagyatékaival.
Aztán egyik hétvégén a közeli Homstead-et látogattuk meg. Homestead a földművelés hazája, hatalmas ültetvények (... mekkora ültetvény), és még hatalmasabb rezidenciák. Itt az egyik trópusi gyümölcs-kereskedő/termesztő kitalálta, hogy a felesleges gyümit alkohollá érleli (na nem mintha ez akkora ötlet lenne, de lássuk mi sül ki belőle). De nem ám párlatot készítenek, hanem egyenesen BORT! Azért meg kell vallani elég bizarrul hangzik a mangóbor, guavabor, licsibor és a hasonlók. De egy kóstoló keretén belül meggyőződhettünk, hogy egész életképesek is vannak közöttük. A kedvencünk a licsi lett, bár a mangó sem volt rossz, de az kicsit túl édesnek hatott (persze mondani sem kell, az összes bor édes volt).
Aztán voltunk még utoljára az Oleta parkban húst sütni. Autósmoziban megnéztünk a 21-et (elég kiszámítható film, de azért jó a sztori). Elmentünk egy Gospel estre is - hát hatalmas élmény, amikor a nézőtérben egy-egy ember válla elkezd mozogni, majd 2 perc múlva mindenki állva tapsol és vonaglik. Szomorúan konstatáltuk viszont, hogy a koncert közben rengeteg nem afro-amerikai felállt és kiment (csak tudnám, hogy akkor minek jöttek?).

Eltelt ez a kis idő is. Most meg itt. Várunk a reptéren a reggeli gépünkre. Megkezdjük az egy hónapos utazásunkat :)

Washington DC

Sziasztok!

Folytatjuk a beszámolót Washington DC-vel.

A Baltimore-ban tartalmasan eltöltött hétvége után -ha már itt vagyunk, nézzük meg Washingtont is alapon- kora reggel vonatra szálltunk. A lassan felkelő nap DC-be érve verőfényes reggellel köszöntött minket a Union Station-nél. Aztán kiléptünk Washington pedánsan tiszta utcáira (legalábbis ahol mi jártunk). Hosszú sétára készültünk aznap, a kocsibérlést elvetettük, bicikli kölcsönzőt pedig nem találtunk, maradt a túrabakancs.
A következő élmény a fák koronái közül lassan kiemelkedő fehér kupola, a Capitol épülete volt. Minden oldalról fotogén. Elképesztő. Már megint ránk tört a "nem hiszem el hogy itt vagyunk" érzés. Kezd egy kicsit klisés lenni, nem??
A nagy fehér kupolás épület után farkasszemet néztünk a Washington Monument-tel, ami a National Mall szemközti oldalán áll, jó 3 km-re. Mivel ide a jegyek gyorsan elfogynak, sietős volt az utunk, de nem eléggé sajnos: a helyszínen kiderült, hogy már fél 9-kor bezárt a jegypénztár (hogy esélytelenségünket érzékeltessem, mi ekkor szálltunk le kb. a vonatról). Kissé csalódottan indultunk tovább, de annál jobban felvillanyozódtunk, ahogy elértünk a Fehér Ház-hoz. Persze csak kerítésen keresztül, messziről pillantottuk meg, de azért mégiscsak ott voltunk :).
Innen utunkat a Lincoln Memorial felé vettük, ami a Capitol-t és a Washington Monument-et összekötő egyenes meghosszabbításán található. Útközben körbejártuk a Második Világháborós emlékteret, amin minden államot egy oszlop szimbolizál, egy félkörben elhelyezkedve. Valamint egy elmékfal, 4048 arany csillaggal, ahol minden egyes csillag 100 elesett katonát jelképez. Az emlékművet 2001-ben kezdét el építeni (az elhelyezéssel kapcsolatban sokan tiltakoztak), majd 2004-ben fejezték be.
A Lincoln Memorial után felmásztunk a régi postaépület tetejére (magasságmániámat itt élve ki). Itt ebédeltünk is, hangulatos, nyüzsgő vásárcsarnok hangulatú hely: rengeteg kis kifőzde minden stílusban. Ezután már nem sok időnk maradt, a gépünk este indult, de azért arra még szakítottunk időt, hogy a múzeumairól is híres városban benézzünk egybe. A választás a National Air and Space Museum-ra esett, ahol a repülés történetének minden fejezete képviselte magát. A rakéták, kapszulák űrruhák már ismerősek voltak a Kennedy Space Centerből, na de azért így sem volt rossz :)
Sajnos innen is sietnünk kellett, még néhány fotót megejtettünk a Capitolnál a délutáni napfényben, üldöztünk mókusokat, meg egy helyi jellegzetes madarat. Majd vonat-busz-repülő-Sandra segítségével este a Carlyle Ave-n hajtottuk nyugovóra fejünket.

Tavasz Baltimore-ban

Sziasztok!

Két hete egy régi álmunk vált valóra: elfogadtuk Haidegger Tomi barátunk meghívását Baltimore-ba.
A megelőző napok lázasan teltek: próbáljunk minél több meleg ruhát összegyűjteni. Ugyanis januárban hazavittük a legtöbb "felesleges" meleg ruhánkat, gondolván, hogy több hideg már nem jöhet. Aztán jött az előrejelzés: Baltimore-ban a hétvégén 1-4 C fok lesz, esővel, széllel. Majd a szombat hajnali indulás következett a jól bejáratott Fort Lauderdale-i reptérről, és 10 után nemsokkal már landoltunk is a Baltimore/Washington International reptéren. Igazán furcsa volt, hogy amikor kiléptünk a légkondicionált reptérről, akkor nem a hőség csapott meg, hanem a csípős hideg.
Tricia és TOmi nagyon kedvesek voltak, kijöttek elénk a reptérre. Először Tomihoz mentünk lepakolni, útközben pedig kaptunk egy kis idegenvezetést, ahogy áthajtottunk a hangulatos városon. A kikötő és a belváros forgataga után 20 utcányi "kevésbé jó" (este nem szokás erre gyalog járni) környék következett, majd megérkeztünk a Johns Hopkins egyetemi kampuszhoz, aminek a közvetlen, 2-3 utcás környezetében laknak a diákok, így Tomi is (ennél messzebb merészkedni itt sem tanácsos).
Egy gyors szendvics egy környékbeli kínai büfében, majd buszra szálltunk (az egyetemisták részére fentartott járatra), és a délutánt a belváros és a kikötő felfedezésével töltöttük. Persze erre nem elég egy délután, de két nap sem. Elsőként irányunkat a -Tomi által nagyon ajánlott- World Trade Center-felé vettük, és fellifteztünk a tetejére. Magassága nem extrém, de pont kiváló ahhoz, hogy a 27. emeleti kilátóból körbenézve csodálatos látvány táruljon elénk.
Miután kifényképeztük magunkat, következő programként vettünk egy múzeum jegyet, amivel végigjárhattuk a kikötőben kiállított 4 hajót és egy világítotornyot (bár ide már nem jutottunk el). A legszembetűnőbb helyen a US Constellation állt, egy 1794-ből (vagy 1850-ből, erről megoszlanak a vélemények, hogy újraépítették-e az eredetit) származó fregatt. Szinte teljes egészében be lehet járni a fedélzettől a hajó gyomráig, nagyon izgalmas. Nézni a bejáratnál az eredeti dokumentumot, ami a rabszolgaszállítás nemzetközileg elfogadott módjait taglalja (kb: hogyan zsúfoljunk be minél több embert minél kisebb helyre), megtekinteni a kapitány lakosztályát (ami tényleg az, még frankón fürdőkádja is jutott neki). A legénység persze már nem volt ilyen kivételes helyzetben, ők függőágyakon aludtak, de még a tiszteknek is csak egy pici, 1.5x2m-es kabin járt (ami egyben háló és dolgozószoba).
Miután kiélvezkedtük magunkat, jött a következő, amiről kiderült, hogy nem része a jegyünknek, nem egy múzeumi darab, sőt egy nagyon is aktív katonai LCU (Landing Craft Utility, ami katonákat meg felszereléseket szállít a partra). Itt hivatásos katonák tartottak idegenvezetést.
Aztán jött a még érdekesebb darab: USS-Torsk, egy tengeralattjáró, ami még Pearl Harbour-ban is szolgált. Ez volt a legizgalmasabb. Végig lehetett mászni a szűk folyosón, és megcsodálni minden berendezését, tisztára mint a filmekben!
Ezután egy világítótorony-hajót is bejártunk, majd irány egy közeli dombocska, a Federal Hill, ami a nevét onnan kapta, hogy itt ünnepelték meg az 1789-es szövetségi alkotmány ratifikálását. Ezen kívül remek a kilátás szemből a kikötőre :P Gyorsan eltelt a délután, és mivel megbeszéltük Tomival, hogy 7 körül visszaérünk hozzá, elindultunk a buszmegállóba. A megálló a néhány utcával feljebb a Washington Monument mellett található (amire nagyon büszkék, hogy az első volt az országban), így még itt is körülnéztünk. Itt van a sarkon a Peabody Intézet, ami a világ egyik leghíresebb konzervatóriuma. Kaptunk ebből is ízelítőt. A buszra várva lassan szállingóztak az emberek az épületbe, estélyibe öltözve. És egyszer csak egy nagyon magas hang üti meg a fülünket: egy zebrán átkelő lány mintegy köszönésül a szembejövő srácoknak levágta a Varázsfuvolából az Éj királynőjének áriájának a legmagasabb néhány hangjegyét (zeneértőktől bocsi). Mindenki csak állt tátott szájjal...
Mire visszaértünk, Tomi szorgoskodva épp egy jó kis hazai csülkös bablevest készítve várt minket. Nemsokára el is készült, amit négyesben -Tricia, Tomi, Szilvi és én - egy kis borocska mellett el is költöttünk (na jó ez vicc, szerintem még most is azt eszik, annyi lett :D). A málnával díszített pudingot majdnem kihagytam :)
A vasárnapunk is mozgalmas lett. Reggel korán (na jó, szóval nem 10-kor) indultunk várost nézni. Előtte kaptunk egy pár percnyi ízelítőt a Johns Hopkins egyetem kampuszából. Ez minden kis egyetemista álma. Az EGYETEM. Élére vasalt téglaépületekkel, gondosan kigyomlált parkokkal, mosolygó eygetemistákkal :) Egyszóval király.
Busszal most tovább mentünk, és a kikötő messzebbi részéig is eljutottunk, amit Fells Point-nak hívnak. Nagyon hangulatos, szinte Amsterdamban éreztük magunkat, az épületek stílusa miatt. Na meg a szemerkélő eső és a csontig hatoló hideg miatt. Kkávézóról-boltra haladtunk, hogy ne essenek le a füleink. Hiába, szokatlan ez a lassan egy éve tartó nyár után.
Néhány múzeumot is beraktunk a vasárnapi programba, amik sajnos egytől-egyis zárva voltak: az amerikai zászlómúzeum, a Polgárháború múzeum, és az afro-amerikai múzeum. Sebaj, jutott így még kis időnk a bóklászásra, majd jött a délutáni program. Március 17-e Kishúgom születésnapja. Valamint Szent Patrik napja, ami az íreknél nemzeti ünnep. Na de hogy jön mindez Baltimore, Maryland-hez? Ez egy őrület. Hatalmas őrület. Világszerte a kisebb-nagyobb ír közösségek ünnepéből kinőtte magát a rendezvény, és nagyobb városokban (Sydney, Dallas, Chicago, San Francisco, Toronto, na és Baltimore) sok ezer ember írré válik ezen a napon. Mindenki zöld sapkában, zöld ruhában, lóherés pólóban, Guiness sörrel a kézben. Mindebből az utcai árusok járnak a legjobban :). A jelmezes futóverseny után nemsokkal kezdődött a felvonulás: igazi karnevál hangulat. A város összes tűzoltó-rendőr-katona zenekara, ír egyesülete, ír táncosa, aztán kevésbé ír együttesei, szóval mindenki aki csak hozzá tud járulni egy utcabál összképéhez. Kedvencünk a String Band volt, akiknek rémes a ruhájuk.
A tömeg elvonult (röpke 3 óra alatt), mi pedig az egyetem felé vettük az utunkat. Tomi meghívott minket egy zongoraestre, az egyetem egyik előkelő termébe. Igazi színfolt volt ez is ,mint az egész hétvége az életünkben. Persze vastaps itt sem volt, de ezt már megszokhattuk az itteni előadásoknál (legyen bármi is a vastaps eredete (...), valljuk be az ember szíve is ritmusra dobog, amikor belekezd).
Ezután pedig jött a legizgalmasabb rész: Tomi feltartotta a sárga esernyőjét, és végigvezetett minket a laborban, ahol dolgozik. Mindent elmesélt a robotkarról, amivel dolgozik, sőt még egy fúrást is tartott nekünk, a kalibrálástól egészen addig, amíg a beteg fején keletkezett egy lyuk, és remélhetőleg túlélte :). Megtudhattuk, hogy milyen más projektek folynak itt, és láttunk élőben egy Da-Vinci műtőrobotot. Nagyon jó kis este volt!
Ezt még megkoronáztuk egy vacsorával a helyi kedvenc Dizzy Issies-ben, aztán ideje volt nyugovóra térni, mivel másnap indultunk egy korai vonattal Washingtonba. De erről a következő bejegyzésben.
Köszönjük Tominak és Tricia-nak a szíves vendéglátást és a lelkes idegenvezetést, nagyon jól éreztük magunkat!

Avaya tréning

Sziasztok!

A hajózásunk óta pörög az élet. Minden hétvégét be kell osztani, már nem sok maradt :)
Március elején lehetőségem volt elmenni egy 4 napos IP Telephony Design workshopra, ahol Avaya-s telefon rendszereket terveztünk agyba-főbe. Nagyon hasznos volt, ami a következő heti vizsgaeredményemen is meglátszott :)
A tréning Lincroft-ban volt, New Jersey államban. Hétfőn kora reggeli géppel indultam, Fort Lauderdale-ből. Ez kb. ugyanolyan messze van tőlónk, mint a Miami International, és sokszor olcsóbbak innen a járatok. A parkolást pedig tök jól megoldották: vannak a reptértől 1-2 km-re nagy kivilágított, őrzött parkolók, ahol lerakhatod a kocsit, a csomagoddal felszállsz az éjjel-nappal 15 percenként közlekedő buszra, és 10 perc alatt bent vagy a reptéren. Mindez napi 9 dollárért. Nem úgy, mint Ferihegyen...
A tréning Lincroft-ban volt, a szállásom pedig Red Bank-ben. Este tettem egy nagy sétát (~9km), Red Bank gyönyörű folyóparti kisváros, tele mindenféle hangulatos sörözőkkel, drága ékszerboltokkal. Teljesen más az építkezési stílus, mint itt délen. A házak leginkább a Key West-i házakra emlékeztettek. Képek itt.
Az órák minden nap 8-tól 5-ig tartottak. Az épületben volt menza, első nap el voltam ájulva, hogy saját étterme van, aztán a negyedik nap után undort kaptam a hamburgertől és a cheesesteak-től meg a sültkrumplitól, mivel a nagy választék ezekre korlátozódott. A csoportársaim jófejek voltak, 5-en amerikaiak, egy lengyel, és egy kolumbiai, na és a magyar srác :)
Így telt a hét. Pénteken sikerült egy esti gépet elcsípni, így már éjfélkor otthon is voltam.

Welcome to Imagination

Február 21-én kezdődött az elképesztő álom. Csütörtöki nap volt délelőtt még dolgoztunk, pakoltunk, aztán irány a kikötő. Sokszor láttuk már ezeket a nagy hajókat messziről, de már a buszon ülve elképesztő volt, hogy most tényleg mi is egy ilyennel fogunk utazni. Aztán odaértünk. A hajónk a Carnival Cruise 22 hajója közül az egyik. Carnival Imagination (képzelet) névre hallgat. Már a biztonsági átvizsgálásnál minden egyenruhás mosolyogva üdvözölt minket: "Welcome to Imagination!" és tényleg az egész olyan mint egy álom. Rövid papírmunka után már semmi más nem várt ránk csak hogy 4 napon keresztül ne tudjuk lekaparni az arcunkról az állandó vigyort. Elfoglaltuk a kabinunkat, ami a 11 emeletes hajó 4-dik emeletén volt, az emeletenként 400 szoba közül az egyik. Gyors kipakolás után irány a fedélzet! Előttünk Miami, alattunk sirályok repkedtek, koktélokat kínáltak és megtaláltuk az ingyenes fagyiautomatát is :) Azt hiszem itt mesélek egy kicsit a 4 nap ínyencségeiről. Minden nap ugyanabban az időben mentünk vacsorázni. Sokcsillagos étterem színvonalán 5 fogásos vacsorát tálaltak nekünk. A pincérünk, Ika, nagyon mosolygós kedves lány volt, minden nap elmondta, hogy mi a mai csúcsfinomság, de ha mást választunk se bánjuk meg és tényleg így is volt. Csak néhány a finomságok közül: előételként csiga, ami a kinézete ellenére is nagyon finom volt, rákfalatkák, sajtkrémleves, amiben annyi sajt volt, hogy megállt benne a kanál. A főételek közül néhány emlékezetesebb: Óriási homár, grillezett lazac, chateaubrian stake és társai. De az abszolut kedvenc a desszertek közül került ki. Chocolate melting cake vaniliafagyival ami egyszerűen utánozhatatlan. Kis edénykében sütik meg a széle kicsit megpiskótásodik a belsejében pedig még folyik a csoki, mindez persze forró és hozzá a hideg fagyi.... Itt vetettem fel először Petinek, hogy igazán elrabolhatnánk a főszakácsot, de nem hagyta... EZen kívül a vacsin kívül napi 24 órában rengeteg étterem kínál mindenféle finomságokat korlátlan mennyiségben. Úgyhogy a bölcsesség szerint a kenyérből és a cirkuszból az elsőt már bőven kipipálhatjuk.
Na de térjünk vissza az induláshoz. Miamiból délután 4kor indultunk. Szép lassan a kikötőből el Miami Beach mellett és irány az óceán, a legjobb a hajókürt volt. Minden induláskor hármomszor hallhatjuk azt az iszonyatosan erős, mély hangot. Iszonyú jó :)
Az irányt Key West felé vettük. Az este folyamán mindenféle programokkal szórakoztatták a népet lehetett játszani, medencében üldögélni, táncolni vagy csak ámulni a végeláthatatlan óceánt...
Másnap reggel korán kötöttünk ki. Nem is vesztegettük az időt az elsők között partra szálltunk. Kis vonattal vittek minket a város közepére. Nagyon jó volt már az ismerős házakat újra látni. Hamar eldöntöttük, hogy kölcsönzünk biciklit és úgy járjuk körbe a szigetet. Nem bántuk meg! Elmentünk a már ismerős Hemingway házhoz, megnéztük hogy áll e még a világítótorony, meglátogattuk a szállodát ahol anno aludtunk, a kikötőt, a mólókat, a strandokat és a kihagyhatatlan legdélibb pontot. Hűsöltünk egy kocsmában, ami Hemingway törzshelyeként vált ismertté. Nagyon hangulatos volt, a falakon mindenhol névjegykártyák, fényképek, egydollárosok (Peti gyors számolása szerint 6-7 ezernyi egydolláros lógott tapétaként), melltartók és mindenféle ereklyék lógtak. Nagyon meleg volt, de hamar eltelt az idő és irány vissza a hajóra.
Ezen az estén a kapitány gyors bemutatkozása után Broadway szerű show-val várták a népet. Mi is mentünk. Nagy amerikai slágerek zenés táncos előadása, fotózni nem lehetett csak a függönyt, de azt megörökítettük :)
Az este folyamán a kabinunkban néztük a tv-t, itthon nincs úgyhogy kihasználtuk :) Szóval volt egy csatorna, ahol a pillanatnyi helyzetünkről lehetett mindenféle adatokat találni. Amikor kiírta, hogy 7450 láb mély alattunk az óceán, akkor még átszámolás nélkül is úgy éreztem, hogy nem lenne jó titanicosat játszani, bár jéghegy az nem valószínű, de a cápa annyira nem szimpi állat...
Ezen az éjszakán nagyon erős oldalszelünk volt. Már a zuhany alatt fura volt, hogy miért dőlöngélek, de aztán kiderült hogy az egész szoba mozog. És végre leesett, hogy bizony folyamatosan dőlöngél az egész hajó. Lassan jobbra, balra, jobbra balra... A vicces a folyósón közlekedés volt, mindenki kapaszkodott, mert nem lehetett egyenesen menni. Nagyon vicces volt :)
Szombaton délután Mexikó egyik szigetén, Cozumelen kötöttünk ki. Hogy mi volt az első gondolat? Az hogy hogy lehet ilyen elképesztő kék a víz!!! Gyönyörű volt, a képek is visszaadják. Már előre eldöntöttük, hogy búvárkodni szeretnénk, de nem foglaltunk le semmilyen szervezett utat a hajón, gondolván majd helyben jó lesz és persze mert olyan horribilis összegeket kértek, hogy nem voltunk hajlandók kifizetni. A döntésünk ismét jónak bizonyult. Hamar megéreztük a spanyol mentalitást :) Találtunk egy céget, na jó a cég lehet kicsit túlzás inkább egy plakáttal díszitett bódé.De szerveztek búvárkodást is. És emellett hajókázást, üvegfenekű hajóval korallzátonynézegetést és mint utóbb kiderült tengeri taxiként is működtek. A meglepetés akkor jött, amikor kiderült hogy mindezt egyetlenegy kicsi motorcsónakkal művelték :))) De a búvárkodás nagyon jó volt. A víz gyönyörű és olyan állatok úszkáltak szabadon a mindenféle színben pompázó korallok között, amilyeneket az ember addig csak filmben vagy akváriumban látott.
A búvárkodás után kicsit pihentünk az egyik helyi kocsmában, ugyanis elképesztő meleg volt. Nem ritka a 100-105 F, ami 37-40 C-nek felel meg, szóval nagyon nagyon meleg!!!
Rövid séta után béreltünk egy robogót, érdekes volt az üzletelés... De jó volt a motor :) Elindultunk a Maya piramisokat megnézni. Nagy csalódás volt, amikor a portás bácsi közölte, hogy 2 perce bezártak és nincs az az isten, se pénz, amiért beengedne minket. Mindezt elég nehéz volt kommunikálni, ugyanis egy szót se beszélt angolul, de a remek spanyol tudásunk megfeszítésére is csak annyit mondott hogy "No, No, No!". Nem volt mit tenni szomorúan, de tudomásul vettük, és legalább van még miért visszajönni ide is :) Az esti indulásig még gyorsan átrobogtunk a sziget másik oldalára és tettünk egy nagyobb kört észak felé is, ahol Mexikónak azt az arcát is láthattuk, ami nem az amerikai turisták fogadására/ból él, hanem hihetetlen körülmények és szegénység között. Naplementében gyönyörködtünk és fotóztuk a hajót. Nézzétek meg a képeket, nem lettek rosszak :)
Az utolsó napot az óceánon töltöttük. Napoztunk, pihentünk a gyékény ágyakon és élveztük hogy nem csinálunk semmit. Napközben jégszobrász bemutatót is láttunk. És ettünk mindenféle finomságokat :)
Elképesztő 4 nap volt. Fura volt hétfőn a hajóról menni dolgozni. 4 nap álomvilág... Welcome to Imagination...

Pulyka töltve

Ahogy múlt novemberben eltelt a Hálaadás, a pulykaárak drasztikusan csökkentek. Ez az üzlet persze kihagyhatatlan volt, úgyhogy 70cent/font-ért szert tettünk egy hatkilós pulykára. Ez a pulykák világában a létező legkisebb volt (vagy legalábbis a Publixban). Hónapokig ült a fagyasztónkban, míg februárban elérkezettnek láttuk az időt egy jó kis pulykavacsorára. A recept ötletét az internetről szedtük, aztán teljesen átdolgoztuk :)


Hozzávalók
1 hatkilós pulyka

Töltelékhez:
2 fej hagyma
édeskömény (hagymánál kicsit kevesebb)
10 dkg Apróra vágott dió
5-6 szép piros alma
csík szalonna
3 szelet barnakenyér


Mártáshoz:
2dl almalé
2 evőkanál almadzsem
1 evőkanál méz
1dl félédes fehérbor
egy darabka vaj
csipetnyi borecet (vagy citromlé)

Az apróra vágott szalonnát megpirítjuk, a zsírját leszűrjük, a szalonnát félrerakjuk. Az apróra vágott hagymát olivaolajon pirítjuk, közben hozzáadjuk a szintén felaprított édesköményt. Sóval, szerecsendióval ízesítjük. Hozzáadjuk a meghámozott, felkockázott almát, összerottyantjuk, aztán jöhet a dió a szalonna majd a végén a barnakenyér (amit közben felkockáztunk, és pici olivaolajon a sütőben keményre pirítottunk).
A fagyott pulykát persze előző nap kivesszük a mélyhűtőből, és kiolvasztjuk egy nagy tálban. :D Szóval először olvassátok végig a receptet, mert nem időrendi sorrendben van.
Elkészítjük a mártást, amivel kenegetni fogjuk, meg amiből alá is öntünk, kis vízzel higítva. A hozzávalókat összeöntjük, aztán addig kevergetjük lassú tűzön, míg homogén anyagot nem kapunk.
A megmosott pulykát az e célra vásárolt hatalmas eldobható pulykatepsibe helyezzük a hátára, és jól megtömjük a töltelékkel. Van neki nyaki ürege, meg a szokásos hasi, mindkettőbe rakunk bőven, érdemes még a bőre alá is rakni, szóval mehet, ami belefér :)
A töltés után jól lezárjuk, lehet tűzni, varrni, ragasztani, kis vizet, meg a mártás felét aláöntjük. Az egész állatot átkenjük egy kis olajjal, meg a mártásunkkal. A combok és a szárnyak végét alufóliába tekerjük, a mellére is helyezünk egy nagy fóliadarabot, aztán kb 150-160 fokon jövő Karácsonyig sütjük.
Óránként/félóránként kivesszük, jól átkenjük a mártással a fóliával takart melle alatt is. 4 - 4.5 óra sütés után levesszük róla a fóliákat, aztán még 1.5-2 óráig sütjük, közben félóránként kenegetjük. És kész is!
Jó étvágyat! :)

10.000 sziget

Sziasztok!

Így a vége felé közeledve nagyon gyorsan telnek a hetek. Jó, nem agonizálok, még több mint 3 hónapot itt leszünk, de azért néha ezt érzem. Ezért is próbálunk minden hétvégét maximálisan kihasználni. A mostani - független elemzők szerint is - így sikerült.
Egy hosszú pénteken voltunk túl, én is tovább maradtam, meg Szilvi is csak este szabadult. Hazafelé az öböl mentén megcsodáltuk a hatalmas jachtokat. Most megy ugyanis a Miami Boat Show, aminek a központi eleme a jacht kiállítás: mintegy 2 mérföld hosszan olyan 4 jacht/20 méter sürüséggel, egymás hegyén-hátán. El tudjátok képzelni. De a hétvégére mi mást terveztünk.
Ugyanis nem tört le minket az első próbálkozás sikertelensége, és nem keseredtünk el a múlt hétvégi rossz idő miatt. Indultunk a 10.000 szigethez!
Reggel korán be a kocsiba, és már hasítottunk is a meglepően üres Miami-n keresztül. A már jól ismert Tamiami Trail következett, meg sem lepődtünk az útszéli aligátoroktól, se nem a párducos táblától. Na, az út közepén dögöt evő keselyűktől egy kicsit. De mentünk tovább.
A "Vadőr-állomás" reggel 8-kor nyitott. Fél óra késés már elég volt ahhoz, hogy a legközelebbi szigeteket a nálunk frissebb (vagy közelebb lakó?) ifjak lefoglalták. Egy kedves pösze vadőr-lány igazított minket útba a légkondis helyiségben. Elénk rakva a térképet (vagyis elém, mert Szilvi még parkolt Sandrával, igen, ő vezetett végig!:) ); megmutatta, hogy merre érdemes evezni, hogy az éjszakát a Camp Lulu Key-en tölthessük (itt minden sziget neve: "valamilyen fantázianév"+"Key" szavakból jön össze, pl: Tiger Key, Picnic Key, Round Key). Camp Lulu Key szimpatikusnak tűnt, főleg, hogy az már nem az Everglades parkhoz tartozik, így sátorozási díjat sem kellett fizetnünk.
Kitöltöttük a papírokat: az útitervet, kontaktokat, elérhetőségeket. Aztán irány a földszint: kenu bérlés, hajózási térkép, iránytű, tűzszerszám, és kész is vagyunk.
Az első meglepetés a kenu volt. Először nem hittünk a szemünknek, keresgéltük, hátha el vannak dugva, amit mi keresünk, ezek nem lehetnek. De mégis. Egy jó öblös, 4 személyes, igazi gerincsérves fém kenut "választottunk" a húsz ugyanolyan közül. Biztosan strapabíróbb, de ha ezzel fejreállunk a nagy vízben, ezt nem fordítjuk vissza, az biztos :)
Már csak a két gigantikus méretű hálózsákunkat, sátrunkat, hátizsákjainkat, és kétnapi vízkészletünket hánytuk be a járműbe, és vízreszálltunk.
Gyönyörű idő volt. Fülig ért a szánk. VÉgre kint a városból! Mentünk a mi kis szigetünkre. Néhány kezdeti navigációs nehézség, szigetkerülgetés után rátaláltunk a csatornára. Az éra a következőképp néz ki: Északnyugat-délkelet irányban húzódik a szárazföld, előtte egy km-rel pedig egy szigetlabirintus húzódik. Több kisebb folyó is ide torkollik, így az édes és sós vizek kettős világa különleges növény- és állatvilágnak ad helyet. A csatorna, amire rátaláltunk, pedig a szárazföldről a nyíltvízre: a Mexikói öbölre vezet ki. Erre sajnos rengeteg motorcsónak, halászhajó és jacht közlekedik, ellenben a navigáció roppant egyszerű: követni kell a zöld négyzeteket és a piros háromszögeket. Amikor pedig kevésbé együttérző motorcsónakos jön, és padlógázzal megy el mellettünk, akkor a létfentartás egy dologra korlátozódik: lapátolni, hogy merőlegesen álljunk a hullámokra. Egy idő után már egész jól ment :)
Ismétlem magam, de tényleg gyönyörű volt az idő. Kényelmesen haladtunk, erre az épp levonuló dagály is lehetőséget adott, de persze ekkor ezt mi még nem tudtuk. Ez egy marhajó dolog a folyami evezős tapasztalatok után. Egyetlen fontos eszköz van: az apály-dagály táblázat. Ez megmondja, hogy hánykor és hány méterrel tetőzik, és egy kis időkalkuláció után máris a hasznunkra lehet fordítani, mert a szigetek között visszahúzódó tengerszint folyóként visz minket még hatalmas szembeszélben is (mint azt visszafelé megtapasztaltuk).
Egy kis navigációs malőrnek köszönhettük az utunk legszebb részeit. Persze akkor még kicsit mérges voltam Szilvire, de remélem megbocsátja nekem...Szóval bekeveredtünk egy kis zárt öbölbe, s egy jópárszáz méter múlva jöttünk rá, hogy máshol vagyunk, mint goldoltuk. Úgy döntöttünk, hogy erre folytatjuk az utunkat, a széles, hajózott csatorna és tengerpart helyett a kacskaringós szigetlabirintusban. Nem bántuk meg. Amikor szinte összeér a fejünk felett a mangrove, visszhangzik a nevetésünk, mint egy kis üres szobában... A fákról madarak százai figyelnek minket, hogy tapsszóra (na és a fénykép kedvéért) elröpenjenek. Láttunk manatee orrot levegőért kiemelkedni, delfin uszonyokat a vizet hasítani, pelikánt vadászni. Erről van egy kis videó is, valami csoda ezt 10 méterről nézni. Ül a vízen, majd felröppen, csap négyet-ötöt és 10 méterrel arrébb lecsap a vízbe. És újra kényelmesen ül, miközben nyeli le a halat. Mindezt percenként megismétli, amíg néztük, vagy 6-7 halat megevett.
A védett részről kiérve egy nagyobb öbölben találtuk magunkat, majd félórányi evezés, és kint voltunk a nyílt vízen. A part mellett indultunk el, a negyedik nagyob sziget volt a mi szállásunk. Közben elhaladtunk a Tiger és a Picnic Key mellett. Tengerparti, homokos partú szigetek, körülöttük egy néhány száz méteres sávban pedig korallzátony. Nehéz leírni a látványt. Ahogyan a néhol 20 centis vízben evezve egy hatalmas rája siklik el alattunk. Majd megállunk a tenger közepén a térdigérő vízben, hogy felvegyünk (és utána visszaengedjünk) egy jól megtermett csigát.
Fáradtan érkeztünk a szigetünkhöz. A vártnál kicsit többen voltak rajta, már akkor is 3-4 sátor állt a parton, és az egyik sátorozó elmondása szerint éjszakára még többen szoktak lenni. Kicsit elszontyolodtunk, mert nem akartunk tömegszállást, de hamar fülig ért a szánk. Kikötöttünk, és lábon bejárva a szigetet, találtunk egy privát kis öblöt :). Szilvi lestoppolta, én meg mentem a kenuért. Saját kis fehér homokos tengerpartunk lett :)
Az erőnk eddig tartott, a jó 13km-es út, a tűző nap kiszívta minden erőnket. Alig pihegve, és a napszúrástól küszködve állítottuk fel a sátrat, és gyűjtöttünk száraz fát a tűzhöz. Aztán "közbejött" a naplemente. Hát milyen snassz lenne nem megnézni, úgyhogy beültünk a kenuba, és kieveztünk. Ehhez foghatót... Varázslatos. A fények, mintha nem is a Földön lennénk. Olyan "renderelt"-nek tűnt minden. Egy kis tábortűz, majd a szomszéd szigeten pislákoló tábortűz, aztán a fényesen kirajzolódó Göncöl szekér giccsbehajló képei még egy lapáttal rátettek.
Az egyetlen hátulütője a kempingezésnek a rovarvilág. Itt is vannak kellemetlen vízparti lények: a muslicánál is kisebb no-see-um (szabadfordításban: "nem látod őket") nevű legyek. Nagyot harapnak. Aztán semmi. Aztán másnap délután az evezésből fáradtan hazaérve előjönnek hatalmas foltok. És viszketnek. És bedagadnak. És amikor hajnali 3-kor annyira rossz, hogy nem bír megmaradni szegény Szilvi és már a szája is feldagadt, akkor irány a kórház, hogy allergia elleni gyógyszert kapjon. De ez a következő sztori. :) Elárulom előre, túléli, és ezen sorok írója is remélhetőleg, akin csak 2 nap múlva jöttek ki a viszketések, és neki nem a szája, hanek a két mancsa dagadt hatszorosra, előre és utólag is elnézést kérve a gépelési hibákért :)
Szóval a bogarakat leszámítva paradicsomi minden. Reggel a nappal keltünk. Ismét kellett néhány mihaszna giccses fotót készítenünk :P. Gyors reggeli, csomagolás, és a apály-dagály táblázatunkat bújva örömmel konstatáltuk: délután 1:49-ig befelé visz minket az emelkedő vízszint. Na ezt az első két órában nem tapasztaltuk. Megállás nélkül eveztünk a hatalmas szembeszélbe, alig jutottunk el az út harmadáig (idefelé ez alig 1 óra volt mindössze). A sírás határán eveztünk sokszor. A kis szélcsendes öbölbe ismét visszatértünk, vesztünkre: a szigetek között kiszámíthatatlan a dagály áramlása, és mondhatom nem előre vitt minket a helyenként baromi erős áramlat. VOlt néhány mélypont, de aztán kiértünk a csatornára. Na -gondoltuk- most kiderül, hogy tényleg befelé visz az áramlat, vagy ittéjszakázunk :). Iszonyatos szembeszél fújt. A hullámok szembejöttek, és csapkodták a kenu elejét. Reménytelennek tűnt az egész. Aztán a tekintetünk a 100 méterre lévő part felé tévedt. Alig hittünk a szemünknek. Vagy 6-7 km/h-s sebességgel haladtunk befelé. :) Ezután vidáman telt az utunk. Az út végén kikötöttünk egy kis szigeten pihenni, már láttuk a házat, ahova tartunk, jóleső megnyugvás lett rajtunk úrrá. De korai volt az öröm. Ahogy kiértünk a csatorna áramlatából, a hátralévő alig 1 km-es út pokollá változott. Jó 40 percig tartott, míg átverekedtük magunkat a hatalmas szélen, hullámokon, amik nem egyszer majdnem megfordítottak.
De egy szónak is száz a vége: kikötöttünk szerencsésen. Élő halottként bepakoltunk a kocsiba. Majd az utunk a legközelebbi étterembe vezetett, bár nem voltunk túl szalonképesek. Egy isteni teraszos helyen megkóstoltuk, milyen az a "crab cake", és most békacomb helyett aligátorfarkat ettünk, ami csirkemellre emlékeztet, és kitűnő rántva.

Everglades

Hazaértünk otthonról. :)
AZ első hétvégén belevetettük magunkat az Everglades-be. De mi is az az Everglades? Ez az Okeechobee tótól délre, Florida déli csücskében elhelyezkedő mocsár. Extrém módon sík területén nagyrészt víz és fű található, a kicsit szárazabb részeken pedig a mangrove-nak nevezett fás élővilág terül el. Régi területének 50 százalékát mezőgazdasági művelés alá fogták, a megmaradt részt ma Nemzeti Parkok és Rezervátumok (igen, vannak indiánok) fedik.
Amikor legutóbb St. Petersburgbe mentünk, akkor is átszeltük keresztben, az "I 75"-ös úton. Teljesen lázba jöttünk, ahogy a városokból kiérve az út mellett végig 2 méter magas drótkerítés futott, elválasztva az autókat az út mellett futó 4-5 m széles csatornától. Rengeteg gyönyörű madár, fehér, fekete, sárga csőrű, 2 méteres... Aztán valami megcsillant a vízen. Először csak valami szemétnek, rossz gumiabroncsnak hittük, de a tizedik ilyen után már félreérthetetlen volt: ezek aligátorok.
Na, ezen a hétvégén nem ezen az úton mentünk, hanem a jó 30 mérfölddel lejjebb futó "Tamiami Trail"-en. Itt már nem volt kerítés. Aligátorok viszont annál inkább. Rengeteg. Itt az út mellett nem a sündisznó feküdt elütve, hanem az aligátor. Szegény. A következő érdekes dolog a "Vigyázat párduc" tábla volt, mi a szarvasos táblákhoz szokva jól megmosolyogtuk. A célunk Everglades City volt, itt rendezték azon a hétvégén a környék legnagyobb eseményét, a Seafood Festival-t avagy a tengeriherkentyű fesztivált. Amolyan falunap szerű dolog, nem gondoltuk, hogy a néhány száz esetleg ezer fős faluba bevezető úton 8km-es kocsisor tud feltorlódni, annyi az érdeklődő. Nem maradtunk ki mi sem a jóból, bár reggel korán érkeztünk, sor még nem volt, de hosszas keresgélés után több egybehangzó vélemény után kiküldtek minket a faluból, hogy ott találjuk meg az Everglades látogatóközpontot (onnan akartunk indulni kenutúrára), és miután kiértünk a faluból, ott jöttünk rá, hogy rossz helyre küldtek, szóval irány vissza Everglades City, a kocsisor legvégén, 40 fok, légkondi nélkül :)
De azért nem volt rossz. Kivéve a sör, ilyen rosszat én még nem ittam. Előre ki voltak csapolva. SZénsav nélküli, félig meleg amerikai sör. Ez mindent elmond. A rengeteg tengeriherkentyűből végülis rákot sikerült választani, valamint békacombot, ami már régóta mozgatta a fantáziámat. Finom fehér húsa van, és még Szilvi is megette, ha lecsipegettem neki, ő a csontról való leszopogatástól eltekintett.
A hétvége célja egy igazi "ottéjszakázós" kenutúra volt a 10.000 sziget világában. "Pechünkre" a fesztivál elvonta a figyelmünket, és délután 2-kor tudtunk volna elindulni, amikorra is már lefoglalták a legközelebbi szigeteket (Olyan kicsik, hogy előre be kell regisztrálni, mert csak 1-2 sátorhely van rajtuk). A vadőr miután letesztelte az evezéstudásunkat ("Eveztek már?" Igen. "Akkor mehetnek"), el akart küldeni egy jó 12 km-re lévő szigetre, hogy sötétedésig pont odaérünk... Na ne. Kicsit elkeseredtünk, de inkább a halasztást választottuk.
Hazafelé Szilvi unszolására beterveztünk egy airboat-túrát. Az út mellett csak úgy sorakoznak a vállalkozások, amik ilyen túrákat kínálnak. Az airboat -leginkább a Bud Spencer filemkből ismert- vizijármű, amit egy hatalmas légcsavar hajt, és vízen-nádon nagy könnyedséggel siklik 30-40 kmph-s sebességgel. Kaptunk a fülünkbe vattát, mert hangos. Hát tényleg az. DE megéri a zajt. És nem kis érzés, amikor a lassan elindul a csatornán, megy-megy, majd egyszer csak 90 fokos fordulattal bevág a nádasba! 10 perc száguldás után megérkeztünk egy indián falunak mondott tákolmányhoz, nem is a falu, hanem inkább a rajta/körülötte sütkérező aligátorok amik érdekesek voltak. ELőször közel hajol az ember, fényképez, viccesen mosolyog, aztán megfogják a vállát, hogy "ez nem az állatkert". Hát nem. Nincs kerítés. Nincs ketrec. Nincs a közelben orvos :). 10 perc séta után vissza is menekültünk a civilizációba. De hatalmas élmény volt...
Nem adtuk fel a sátorozás/evezés tervét, a következő héten csak az időjárás szólt bele. A 10.000 sziget környékére viharokat mondott. Így úgy döntöttünk, északra indulunk, és megpróbálkozunk az Okeechobee tóval, hátha ott jó idő lesz. Nem volt. Akkora zápor kapott el út közben, amilyen itt még nyáron sincs. Meg is álltunk egy parkolóban rápihenni az útra :). Azért a tavat megnéztük, a környéke erősen feketéllett, ott nem szivesen robbantunk volna le. Gyönyörű színeket, felhőket, fákat, mocsarat láttunk itt is. Megízleltük a cukornád aratás édesen rohadó illatát. Töröltem a jelzőt az otthoni "táti egyenes" elől, vicc, amit itt művelnek az utakkal. Fáradtan értünk haza, és rákészültünk a másnapi nagy projektre: a pulykasütésre :D

Úton

Szilvi:
Sziasztok!
Hát ismét írunk. Kisebb, na jó nagyobb kihagyás után, de talán mentségünkre legyen, hogy csak úgy pörögtek az események.
De kezdjük az elején. A gyümölcsfesztiválnál hagytuk abba. A következő hétvégén Tóni bácsiékat látogattuk meg Sun City Centerben. Tóni bácsi az én nagymamám bátyja. Klári nénivel élnek itt Floridában. Szombaton korán reggel keltünk útra, mert megérkezésünk előtt még megnéztük St. Petersburgot is. Nagyon vártuk hogy áthajthassunk a híres hídon, és bizony várakozásinkat nem múlta alul. Hosszabb volt mint a Key Westre vezető 7 mérföldes híd és bizony meredekebb is a közepén, hogy a nagy óceánjáró hajók is elférjenek alatta. Aztán kimentünk még a nagy mólóra i, ami 100 méterre nyúlt be az óceán fölé és a végén egy többemeletes épületben kiállítás is volt, ahol mindenféle korallzátony látható volt, mindenféle halakkal is, itt volt persze Némó és Senilla is, ez most nagyon nagy divat itt. A tetőn egy étterem van, ahol ebédeltünk is, érdekes közben a madarak a fejünk felett repkednek és a maradékok szívesen elhordják. A másik látványosság a pelikánetetés volt. Pár dollárért adnak néhány halat amit bedobhatsz a szájukba. Pelikánok tucatjai várakoznak türelmesen, amíg végre jön egy pénzét költeni vágyó turista és akkor csőrök erdeje sóvároga hal után, hacsak nem jön egy szemfüles sirály és lopja ki az ember kezéből a halacskát :) És a pelikánok csak csodálkoznak, nagyokat nyelve... Tóni bácsiékhoz 4 óra körül érkeztünk és bizony jó sokáig beszélgettünk. Másnap megnéztük a közeli erőműből kiáradó meleg vizet élvező manatee-ket. Nagy élmény volt. Már rég óta kiváncsiak voltunk, hogy hogy is néz ki egy ilyen állat, de még sose mutatták meg magukat nekünk. Bezzeg itt. Több tucat lebegett a langyos vízben. Összességében elmondhatjuk róluk, hogy nem túl idegbeteg állatok, nem hiszem hogy ismerik az infarktus fogalmát :) Körülbelül 4-5 percenként szép lassan feljönnek levegőt venni, aztán visszasüllyednek és ezt a végtelenségig folytatlyák. Vicces állatok :)
Pár mondat Sun City Center-ről. Egyszerűen gyönyörű, csendes, békés... Olyan igazi mesébe illő, amit az ember el sem hinne, hogy talál ilyet a Földön. Az összes ház a kertjeikkel együtt tökéletes, kisebb tavacskák tarkítják, sehol egy kerítés. Álomszép. De a képek magukért beszélnek.

Nagy naphoz érkeztünk január 23-án. Hazamegyünk!!! Ez állt a naptárban :)
Bizony nagyon jó volt látni Titeket! Hiányzik ám család, barát... Az utunk odafelé nagyon jó volt. Este indultunk, próbáltunk aludni, de inkább filmet néztünk, aztán reggel Londonban átszállás és már otthon is voltunk. Hogy mi volt a legfurcsább? Felvenni a télikabátot! Na és persze visszaállni a 6 óra különbségről, ami nem ment annyira zökkenőmentesen.. :) Próbáltunk a rövid időbe minél többet belesűríteni. A péntek este igencsak jól sikerült, mégegyszer köszi mindenkinek aki jött! Jó volt feltöltődni! És júniusban itt folytatjuk ám!
Aztán a családlátogatások során főleg a finomabbnál finomabb ételeket és sütiket említeném... Egymás után, hát azt hiszem a fülünkön lógott ki a vége :P
Nagyon hamar elrepült az idő és már jöttünk is vissza, de jó volt. Nagyon jó! Hiányzotok ám nagyon!

A következő hétvégén az Everglades mélyére merészkedtünk, de erről Peti ír bővebben.

Kertiparti és gyümölcsfesztivál

Sziasztok!

Eseménydús hétvégén vagyunk túl.

Szombaton Peti kollégájánál Juan Carlos-nál voltunk kerti partin. Jó sokan voltunk. Mindenki hozta gyerekeit, apraja-nagyja jött. Én vittem Petit, Ő meg engem :)

Mindenki hozott valami finomságot, úgyhogy mi is készültünk. Csináltunk krumplisalátát, eredeti magyar recept alapján meg sütit is, de erről majd később. Eric hozott picanha-t, mint mindig és most is isteni volt, mint mindig :P A krumplisaláta is jól fogyott hozzá, mindenki a receptet kérte utána :) Szóval dagadt a mellem :) De mi is tanultunk ám, eredeti venezuelai recept alapján készült avocados, paprikás guacamole salátát. Isteni volt! Mikor már mindenki dugig volt előkerültek a sütik. A jó kis nullkalóriás amerikai torta és a fini barackos piskóta, amit Mi vittünk. Mindenki a környékére járt. Feltünés nélkül próbálták enni, mert már mindenki cukkolta a másikat, hogy "látom ám hogy megint vettél belőle!!!" :) Na és hogy ne csak a kajálásról beszéljünk. Hallgattunk brazil zenét, csomót beszélgettünk a közeledő karneváli időszakról és néztünk fényképeket Peti egyik kollegájának, Edvinnek a szülőházáról, Costa Ricán az óceán parjtán. Mesébe illő az a hely.

Aztán vasárnap egy fesztiválra indultunk. Miami Homestead nevű részén van egy Fűszer és Gyümölcs Park, ahol most tartották az éves fesztivált. Volt itt mindenféle fura gyümölcs, zöldség és növény. A bejárat mellet volt lovacskázási lehetőség gyerekeknek, úgyhogy én csak álltam egy kicsit ott és csak néztem a lovacskát... "De messze van a Szürke..." az járt a fejemben. Aztán körbejártuk a parkot. És egyszer csak egy Everglades-es bemutató közepén találtuk magunkat. Először csak egy méteres krokodilt hasonlítottunk össze egy hasonló méretű aligátorral, aztán jött egy óriási teknős, akinek annyira nem tetszett hogy a páncéljánál fogva emeli fel a bácsi és biztos ami biztos nyitva tartotta a száját, hogy ha lehetősége adódna rá, nagyot haraphasson egy elkószált kézfejbe. Persze utána se adta fel és a medencéjéből folyton megpróbált feltűnés nélkül lelépni, ez odáig még jól is ment neki, hogy lelökte az őt elfedni próbáló rácsot, de aztán nem sikerült tovább jutnia, mert jó 60 kilós testévelnem tudott feltűnés nélkül eliszkolni. Aztán jöttek a mindenféle kígyók. Először csak nem mérgező, csak annak tűnők, aztán mérgezők is. Volt amelyiket csak befőttes üvegből mutogatta, mert olyan kicsi volt, hogy nem tudta volna biztosan megfogni, és a drágának olyan erős a mérge, hogy egy perc alatt "nyekk neki" lett volna. A mellettünk ülő anyuka az egyik kígyónál odafordult kisfiához és azt mondta neki "Látod, ilyet láttunk a múltkor az út mellett!!!" és itt tényleg ez van, sok a kígyó, mindennapos, együtt élnek vele az emberek. A bácsi felhívta a figylemünket, hogy amikor cserepes virágot veszünk egy bevásárlóközpontban, legyünk elővigyázatosak, mert elég gyakran nem csak virágot talál az ember... Aztán jött nagy, meg kicsi, aztán csörgő, na az már durva volt. Filmekben már hallottam ezt a hangot, de élőben... Nagyon durva volt. Aztán jött a mégdurvább. A bácsi elmondta a mondókáját egy kobráról és a végén közölte, hogy akkor ő mostantól nem szólal meg, mert nagyon kell koncentrálnia, mert ez nem vicces, nagyon oda kell figyelnie. És akkor elővettek egy lelakatolt ládát. Kinyitották a kis ajtócskáját. Először csak a közepe jött ki, aztán egyszer csak kijött a feje. Döbbenet volt. A kígyó legalább 3 méter hosszú volt és kobra módjára felemelte a fejét és széttárta a nyaki részét. Nyitott szájjal bámultuk elképesztő látványt. Határozottan morcosnak tűnt és nem örült amikor a bácsi megfogta a farkát. És amikor felemelte többször is odakapott. Elképesztő volt. Aztán betessékelték a kis dobozkájába és visszalakatolták. A bácsi azt mondta, hogy "Majdnem megcsókolt, de szerencsére csak majdnem!" és jót nevetett. Hát nem tudom, nekem valahogy lepergett egy film a szemem előtt ahogy a bácsit megmarja a kígyó, összeesik a kövér segédje sikítva elszalad és ott marad a tömeg és a kobra farkasszemet nézve... Na de nem, megtapsikoltuk és megpróbáltunk magunkhoz térni az elképesztő élmény után. Felüdülés képpen megkóstoltuk a cukornád-italt. Eddig nem tudtuk, hogy hogyan csinálják. Hát most láttuk. A nádat feldarabolják és kipréselik belőle a levét. Iszonyatosan finom! Édes, hogy az ember el sem hinné hogy nincs tömve cukorral. Lassan eltelt a napunk és még várt ránk a hosszú út hazafelé.

A következő hétvégénken St Petersburg és környékére látogatunk el, de erről majd későbbi bejegyzésünkben olvashattok :)

Ünnepek

Sziasztok!
Hát eltelt a Karácsony. (Igaz, már három héttel, de mindig jobb, mintha Húsvét után raktuk volna fel ezt, nem? :) )
AZ előtte való héten nagy bevásárlást tartottunk és már itt éreztük, hogy nem lesz ez olyan egyszerű... Először is. Nem Karácsony a Karácsony halászlé nélkül. Hát igen, csakhogy itt mindenféle tengeri herkentyűkből lehet választani. Sehol a jó kis ponty vagy busa, annál inkább lazac és rákok hada. Választásunk a már ismert Tilapiára esett. Kíváncsiak voltunk milyen lesz, de sokat segített a Maggi halászlékockája, úgyhogy végül fini lett. De térjünk vissza a bevásárláshoz. Következő kérdés a mák volt. Azt itt ugye nem nagyon lehet kapni, hát felkutattunk mindent! És találtunk. A fűszerek között. Kis zacsiban, mint otthon a fűszerek és olyan drága volt, hogy 2 bejglire valót nem vettünk. Szóval a mák kilőve, hát jött a diőkeresés, szigorúan bejgli célra. A diót azt ismerik, csak nem teljesen olyan formában, mint mi. Darált dió az nincs, csak dió darabkák, ami még jó lenne, ha lenne darálónk, de nincs... Szóval remek volt. A vásárlás majdnem meghozta a karácsonyi hangulatunkat. Mondanom se kell hogy amikor gesztenyepürét kerestünk akkor hogy néztek ránk... :D
Aztán diónk mégiscsak lett. Egy kedves erdélyi magyar ismerősünktől kaptunk itt kint, ő otthonról hozott még december elején, és megosztotta velünk.

Tudni kell, hogy itt Amerikában a Karácsony csak egy napos ünnep. És az az egy nap is Dec 25. Szóval a 24 az itt munkanap és persze a 26 is, a többit már nem kell mondanom. Szerencsére végül úgy alakult, hogy az én cégem is úgy döntött, hogy elég keményen dolgoztunk egész évben ahhoz, hogy megérdemeljük azt az egy nap szünetet, úgyhogy otthon ülhettünk együtt a skype előtt és beszélhettünk a családunkkal.
A karácsonyfa vásárlást is sikerült megoldani. Bár elég furcsán néztek ránk, amikor 23-án kerestünk fát, mert itt mindenki már egy hónapja feldíszítette a fáját, Hálaadásra. A másik probléma, hogy itt ugye minden kétszer akkora mint otthon, és ez alól a fenyőfák sem kivételek.
Előtte persze, jó magyar szokás szerint sikerült annyi kaját megfőznünk, hogy még egy hadsereg is jól lakott volna belőle.
Eljött a Szenteste. Először Sydney idő szerint ünnepeltünk, nekünk hajnali 2kor. Aztán az otthoniakkal 1 óra körül. majd amikor nekünk lett este, akkor Sydneyben reggel, úgyhogy Gabiékkal tudtunk ünnepelni.

A Karácsonyt egy Újévi koncerten folytattuk. A Miami Carneval Center-be mentünk, ahol a "Salute to Vienna" című koncertet hallgattunk meg, Magyarországról érkezett két operaénekes, Kalocsai Zsuzsa és Nyári Zoltán. Szép volt az este, bár vájatlan fülünk ellenére az a határozott meggyőződésünk, hogy nem volt erre a zenekarra behangolva a terem. Az első felvonást a zenekar mögül hallgattuk, ide szólt ugyanis a jegyünk, de a második felvonásra ügyes magyarok módjára megnéztük, hogy hol van üres hely a nézőtéren és beslisszoltunk. Úgyhogy a második rész még jobb volt :)

Aztán jött a Szilveszter. Azt hiszem itt éreztük leginkább, hogy milyen messze van mindenki. Jó lett volna Veletek együtt bulizni és koccintani éjfélkor. De jövőre bepótoljuk!!! :) Petivel lementünk a kikötőbe. Nagy buli készült, mindenféle óriás narancsok haladtak egyre feljebb a házfalon, hogy éjfélkor mindenki örömére leessenek. Meg persze kaja árusok egymás hegyén hátán. Nagyon fura volt, egyáltalán nem volt szilveszteri hangulatunk. Meleg volt, mindenhol húsokat sütöttek, nagy volt a kavalkád, de inkább olyan volt mint egy nyári fesztivál. Aztán elérkezett az éjfél. Találtunk egy helyet, ahol nem volt akkora a tömeg, így reméltük hogy innen jobb lesz a tűzijátékot nézni. Éjfélkor elkezdődött a tűzijáték, gyönyörű volt, az egyetlen probléma az volt, hogy ahogy a parton ültünk lábunkat lógatva, kedves gyerekek begyújtottak mögöttünk egy petárdaszőnyeget, ami 5 percen keresztül forró darabkák formájában pattogott a hátunkra... Szóval elkezdődött az új év. Remekül. Na de a tűzijáték tényleg nagyon szép volt, és még sosem ünnepeltük tűzijátékkal az újévet. És a hangja sem zavart, mert kicsit meg is süketültünk. :)
Hazafelé jó nagyot sétáltunk, ugyanis Sandrát otthon hagytuk és az egyetlen éjszakai járat úgy 40 háztömbnyire közlekedett. Fáradtan értünk haza 2008-ban.
Mindenkinek Boldog Új Évet kívánunk!