2007. május 27., vasárnap

Hosszú hétvége


Sziasztok!

Ma a hely szelleméhez illő sportot űztem. Elmentem kajakozni. A reggel nem indult szépnek, esett az eső is, de délre már minden a megszokott volt :). Nem túl messze tőlem szinte a város közepén fekszik az Oleta River State Park. Ez egy csendes, érintetlen 3x3 km-es zöld terület folyóval , öblökkel, stranddal, jachtokkal, tengeri tehenekkel és delfinekkel (bár az utóbbi kettővel nem találkoztam). Itt persze mindent kocsira méreteznek, néztek is rám furcsán, amikor gyalog megjelentem a kapuban. Egy jó 20 perc séta a tűző napon, és már ott is a kölcsönző. Túl sokat nem kérdeztek, aláiratták a nyilatkozatot, meg nevettek egyet, mikor megkérdeztem,h van-e többalkalmas bérlet. Aztán irány a víz. Hát elég jó volt. A csatolt képen látható a bejárt útvonalam (az első kurflinál még ismerkedtem a térképpel :) ). Az egy más kérdés, hogy most ordítok, ha meg kell mozdulnom , annyira leégtem...

Tegnap a belvárost néztem meg alaposabban. Olvastam egy nagy öbölparti bevásárlóközpontról, amit a luxushajóutak utasai istenítenek. Annyira nem volt megnyerő, de voltak papagájok, ingyen üdítő és közben egy brazil zenekar játszott. :) Aztán megnéztem a híres American Airlines arénát, a Miami Heat otthonát meg a kikötőt. Itt van a karibi térségnek az elosztóközpontja (legalábbis a turisztikai biztosan). Most is épp 2 hatalmas óceánjáró üdülőhajó állomásozott. Aztán mennek tovább (Bahamák, Costa Rica, Kuba, Jamaika...). A belváros elég kihalt volt, alig lézengett egy-két autó. A híres "Miami Skyline" vagyis a belváros látképe napról napra változik. (ezt a képen kivételesen nem én fényképeztem) Szinte minden második felhőkarcoló építés alatt áll, és az utcákon is rengeteg az építkezés (sokszor a leglehetetlenebb helyeken torlaszolva el a gyalogosok útját...)
Igen, a "gyalogos" fogalom itt mintha hiányozna a szótárból. Kocsi nélkül elképzelhetetlen az élet. A buszok nem járnak túl gyakran, és kizárólag "latino"-k és afro-amerikaiak utaznak rajta. Úgyhogy én rendszeresen a figyelem tárgya vagyok :). De remélem már nem sokáig. Intézem az autó kérdését. Nem olyan triviális itt Floridában, főleg nem egy évre. A nemzetközi jogsit csak 30 napig lehet használni, aztán le kell tenni az ittenit. Ahhoz egy egyszerű tesztet kell kitölteni (legalábbi remélem, hogy egyszerű, pénteken megyek :) ). És vezetni is kell, amihez az autót nekem kell biztosítani (persze jó pénzért bérelhetek), de ahhoz, hogy autót vegyek, és biztosítást kössek rá, nem árt a jogsi (mert különben nagyon drága). Ördögi kör... Szóval a jogsit remélhetőleg a hétvégén elintézem, már csak a verda hiányzik. Az elmúlt pár héten jó sokat megnéztem. Az itteni autókereskedők szinte kivétel nélkül kubaiak. Nagyon rossz velük üzletelni. Mindegyik a nagynénjének az alighasznált Toyota-ját akarja eladni, "kevés" mérfölddel (150-200e km). Elég sokat bejártam, de olyat nem találtam, ahol ne sántított volna valami, úgyhogy a kereskedős mókát feladtam. Viszont itt a helybeliek kereskedő szellemének köszönhetően nagyon sok kocsi ablakán látható a "For Sale", most ezekkel próbálkozom. Többet lehet alkudni, több idő van utánanézni az autó történetének. Remélem hamarosan már nem busszal fogok járni... Nem csak a munkába járást könnyíti majd meg (a napi 2-2.5 óra utazás lecsökken 1-1.5-re), hanem majd remélhetőleg a környéket is be tudjuk járni vele, sok a látnivaló.

Tegnapelőtt este pedig körülnéztem a South Beach-i éjszakában. Hát ez filmbe illő volt. Miami Beach déli része - az 1-től a 16. utcáig az Ocean Drive és a Collins Avenue - tele van klubbokkal, szállodákkal. Hatalmas tömeg. Csak afro-amerikaiak. Egy kabrió csomagtartóján egy bikinis csaj pózol a fotósoknak. Matt arany és ezüstszínű verdák hatalmas kerekekkel. Egy hummer limuzin félig elfoglalja az úttestet, mellette két villogó rendőrautó, az útpadkán 6-an ülnek, és sírva magyarázzák a rendőrnek -amíg a kollégjája a környék csikkjeit gyűjti- hogy ők nem szívtak. Egyszóval brutális a péntek esti éjszakai élet itt :). Hazaérve a 75. utcához, meglepődtem a lakóövezetem csendességén, nyugodtságán. Itt inkább éttermek és szállodák vannak.
A héten megint igazolódni látszott a "kicsi a világ" elmélete. Egyszer csak jön egy email a munkahelyemen, hogy van itt az Avaya-nál egy másik magyar srác, szintén szakmai gyakorlaton. :) Pár szót beszéltünk, ő is Péter, nemrég érkezett, legalább megoszthatjuk majd a tapasztalatainkat...
A munkahelyemen mindenki nagyon kedves, itt a spanyol nyelvet is van alkalmam gyakorolni... Körvonalazódnak a tennivalóim, benne vagyok egy minőségügyi projektben, és úgy néz ki én fogom vinni a laborok összehangolását. Meg segítek a főnökömnek a tervezésben. Most egyelőre ennyi, még jelentkezem.

2007. május 23., szerda

Szilvim jön!!!!!

10 perce kapta meg a vízumát. Nagyon nagy az öröm...
Most meg próbálok aludni reggelig, mert eddig nem sikerült.

2007. május 18., péntek

Kulturális érdekességek


Eltelt egy kis idő a múltkori bejegyzé óta, de elég sok dolgom akadt. Igen, kaptam jogos kérdéseket, miszerint hogy én most csak a sirályokat jöttem-e fényképezni, vagy mást is csinálok. Bár a kis szárnyasokkal már nagyon jól megértjük egymást (hű, madarakkal beszélek, lehet,h emberek közé kéne mennem???), de dolgozni jöttem "ide át". Időm nagy részét az Avaya-nál töltöm szakmai gyakorlaton. Emellett másodállásban lakberendező vagyok, szakács és házvezetőnő. (azért igyekszem a feminim vonásokat alacsony szinten tartani, például azzal, hogy vettem magamnak egy nagyon frankó B&D fúrót, elég olcsón :)) Hát igen, minden apró részletre muszáj figyelni. Például ha főzök magamnak, harmadannyiból kijövök, mintha máshol ennék. A garázs-kiárusításnál, -amit már meséltem is- sokat lehet megspórolni. Aztán ott is lehet, ha rászánom a fél óra beszélgetést az internet szolgáltatóval, aki 38 helyett 94 dollárt számláz ki... (bár még így is hazudtak, amikor megrendeltem egy 10-essel kevesebbet mondtak, de nem hagyom annyiban ;))
Most épp Tatu-t hallgatok (az ősrégi orosz lányzenekar), de csak félve, nehogy bárki is igazolni vélje az elméletét, miszerint Magyarország Oroszország része... Volt ennél cifrább is, tegnap például egy kubai újságírónővel beszélgettem ebédkor (remélem nem jelenik meg sehol). Csodálkozva hallgatta idekerülésem történetét, majd elkezdte fejtegetni az elméletét, hogy most nekem milyen új lehet a "szabadság országa", mert őszerinte Magyarország közelebb áll Kubához. (Bár lehet,h nem mond hülyeséget...). Szóval próbálom kicsiny hazánk nevét megismertetni, és a félreértéseket eloszlatni.
Az amerikai ősatyák terve az olvasztótégely létrehozása volt, Miamiban salátástálat sikerült kreálni. Demográfiai adatokat senki sem tud pontosan, de 70% felett van az "otthon nem angolt beszélő"-k száma. A legtöbbjük kubai (itt a sajátságos bevándorlási politika miatt minden az USA partjára lépő kubai itt maradhat), akik elég keményen őrzik az identitásukat, angolul ritkán hajlandóak beszélni. A fiatalabbak jól beszélnek angolul. Aztán rajtuk kívül sok a haiti kreol (Miamiban minden 3 nyelven van kiírva: angolul, spanyolul és kreolul), és Közép-és Dél-Amerikából mindenhonnan. De meg kell vallani, a gasztronómia a várakozásomat jóval felülmúlta. A sokszínűségnek köszönhetően eddig még nem ettem hamburgert, helyette a kubai éttermek sült banánját, az argentínok steak-jét, a nicaraguai halakat és a mexikói babot élvezhetem. :)
Van még sok mesélnivalóm, majd hétvégén igyekszem "papírra vetni" (ezdejó volt :) ).
Ja, igen, itt egy googlemaps link a helyről, ahol lakom, és ahol Szilvi is lakni fog 50 nap múlva...

2007. május 13., vasárnap

Kerti parti



Ma a főnökömmel voltam sütögetni. Tőlem jó 30 km-re mentünk, a felesége nagybátyjáékhoz, akik uruguay-iak. Egy nagy lakóparkban laknak, de itt a park szó szerint értendő: hatalmas tó, kanyargósra kialakított utcák, családi házak, utcán labdázó gyerekek. Ahhoz, hogy bejussunk hozzájuk, egy biztonsági őrt kellett meggyőznünk :). Miami ezen részén gyakoriak az efféle lakóközösségek. A nagybácsiék háza - egy kétszintes, kertes családi ház - a berendezésében némi túlzsúfoltságot, stiláris bizonytalanságot mutatott: volt olyan fal, amin a giccses képek mögül ki sem látszott a tapéta. :) Mindezek mellett nagyon kedvesek voltak velem. A házinéni -aki zongoratanár- amikor megtudta, hogy magyar vagyok, nagy büszkén hozott ki egy Érdi Tamás CD-t, és lelkesen mesélte, mikor itt koncertezett, még beszélgetett is vele.

Miközben sült a hús, betoltunk néhány dominikai sört. Eric, a főnököm - aki brazil, és nem győzi ezt minden adandó alkalommal hangsúlyozni, és büszkén kiemelni- bemutatta a brazil hússütés mibenlétjét. Vett egy szép bélszínt, amit aztán egészben jól besózott, és ezzel vége is volt a fűszerezésnek. Némi pihentetés után minden oldalát kicsit átpirította, gondosan ügyelve, hogy a belseje szaftos maradjon. Majd ujjnyi vastag szeletekre vágta, és azokat még tovább sütötte, ki milyenre kérte. Hát nem volt rossz... Főleg nem egy argentín szósszal, ami zöld fűszernövényekből, olajból és fokhagymából készül. Ja, a legjobbat majdnem kihagytam: a szobába belépve egy minden mást elhomályosító plazmatv-vel kerültem szembe (szemmérték szerint is volt 160x90 cm.)

Találkoztam egy elég érdekes teremtménnyel is, amiben kacsa illetve pulyka felmenők vonásait véltem felfedezni. A nagybácsi szerint ők itt a tónál élnek, néha betotyognak a kertbe, aztán eltűnnek. Kacsa alakja volt, de a fején olyan furcsa piros valami volt, mint ami a pulykáknak szokott lenni. Maradtunk a marhánál, őt nem sütöttük meg.

2007. május 11., péntek

Az első hét

2007. május 11-e, este 10 óra. Fülledt meleg, még nyitott ablaknál is szinte elviselhetetlen. Egy Corona lassan segít megindítani a szavakat, mert már sok mesélnivalóval tartozom.
Sok megpróbáltatás volt az elmúlt három hétben. De összességében élvezem az egészet. :)

Decemberben derült ki, hogy megkaptam az ösztöndíjat; februárban véglegesedett, hogy Miamiban fogom tölteni az egy évet. Aztán egyre közelebb jött az indulás, volt két búcsúpartim, amit szeretnék mindenkinek megköszönni, mert nagyon jólesett...
A repülőút nem volt olyan vészes, amilyenre számítottam. Londonon keresztül mentem. Már Londonig is élveztem a kultúrák keveredését egy 30 fős csíkszemű csapatnak köszönhetően, de ez a miami gépre várva csak megsokszorozódott. Furcsa volt, hogy sokan beszélnek spanyolul, de hát -gondoltam- biztos csak egy ilyen gépet fogtam ki. (Persze később kiderül, hogy nem véletlen). Mázlim volt, mert nem működött a video a helyemen, úgyhogy átülhettem magasabb osztályba :) A 8 és fél órás úton csak egy filmet sikerült megnéznem, valamint számtalanszor felvennem a földről a magazint, amit a mellettem ülő venezuelai öreg papa leejtett (nem, szappan nem volt nála). De minden egyes alkalommal hálásan nézett rám, és megveregette a vállamat. Rendesek az emberek.

Már hónapok óta olyan hihetetlennek tűnt az egész, nem volt egyáltalán valóságos, hogy megyek. Aztán amikor a gép landolt a pálmafák között, megérkeztem a mesevilágba. A jéghideg légkondis termek után kiléptem az utcára. Hát ja. Meleg volt. Nemkicsit. Eric, a leendő felettesem eljött értem kocsival, és elvitt az előre lefoglalt és kifizetett szállásomra South Beach-re. 20 perc múlva megérkeztünk a Princess Ann Hotelhez, 920, Collins Ave. Kívülről szép, belülről meg inkább munkásszálló, de hát örültem, hogy van biztos helyem. Egy rövid esti felfedező séta után próbáltam aludni. A következő pár napban minden energiámat arra kell fektetnem, hogy találjak albérletet, tejszínnel.

Viszontagságos volt a hét, ugye hétfőn délután érkeztem, és csütörtökön még nem voltam benne biztos, hogy lesz fedél a fejem felett (mert a Hotel-t már anyagilag nem lehetett sokáig bírni). Minden nap korán keltem, buszra szálltam, bejártam fél Miamit (gondoltam akkor, de a 20-adát sem láttam, nagyon nagy...). Baromi sokat gyalogoltam, igazából így lehet itt megérezni a távolságokat. Az utcák keletről nyugatra futnak, és északra, délre is 100 felett számozódnak. Az Avenue-k pedig észak-dél irányban mennek. Először próbáltam felhívni az itthon kiírt lakásokat, sorra nem jöttek be. Aztán az ottani újságban kerestem egy csomót, de azokban sem találtam meg a számításaimat. Aztán végül egy ügynökségen keresztül sikerült egy teljesen új, egyszobás lakást kivenni, Miami Beach-en.

Persze semmi sem fenékig tejfel: szép a lakás, de nincs bútor, és mindent nekem kell beindítanom (gáz, villany, internet). A bútort -a mai napig sem tudom, hogy- sikerült gyorsan megoldani. Találtam egy "moving and garage sales" hirdetést. Elmentem rá. Ez az itt állítólag elég népszerű szokás azt takarja, hogy amikor elköltözöl, eladod a cuccaidat, mert nem akarod magaddal vinni. Na, egy fiatal házaspár volt ott, én voltam az első vevő. Viccesen zajlott az egész. Én rámutattam egy tárgyra, a srác mondott egy árat, én mondtam a felét, aztán megegyeztünk :D Így 85$-ból vettem egy szinte új ágyat, két polcot, egy asztalt, szőnyeget, és a konyhába edényeket, serpenyőket, evőeszközöket, meg minden apróságot. Aztán a srác elhozta kocsival, és még segített is felcipelni.

A sok rendezkedés mellett 1-2 szer volt időm lemenni a strandra, szerencsére nincs messze, csak 300 m. Hétköznap szinte üres, csak a kis Baywatch kunyhok figyelnek a parton. Hétvégén viszont tömegnyomor. Foleg vasárnap. Boldog-boldogtalan lemegy ilyenkor: hatalmas hangú, vidám, 20 fős dél-amerikai család (sok a kubai, argentín, kolumbiai), hason napszemüvegben napozó szőke amcsi csajok, vegyes baráti társaság sörrel és sok édes süteménnyel, veszekedő néger család, kartonpapírba öltözött csöves, és én. :) Jó a víz, néha hihetetlen színe van az óceánnak, nagyok a hullámok és barátságosak a sirályok.

Folyt köv.

2007. május 6., vasárnap

Bekoszones


Kedves Barátaim!

Ezen az oldalon próbálok Nektek beszámolni a következő egy év kalandjairól Miamiban.